Tavaly Szingapúrban eszembe jutott James Clavell "Patkánykirály";-a. Már megint alálőttem, mondhattam volna "magasabb irodalmi" emléket, már ha ekképpen építgetnénk a literatúra struktúráját. Mert ma már sehogy: írta: Kasza Tibor, pédául. Hagyjuk.
A 2VH csendes-óceáni színteréről még jöhetne James Jones "Most és mindörökké"-je vagy Norman Mailer "Meztelenek és holtak"-ja. Ez utóbbit ugyancsak '87 nyarán olvastam (az is forró volt, egyébként), közvetlenül érettségi után; nekem utána következett a katonakaland.
Erről szintúgy sokat tudnék, mert akik az egy éves sorkatonai szolgálat alatt parancsnokaim voltak, a kilencvenes-kétezres években a legmagasabb posztokon tűntek fel.
Például tökéletesen inkompetens laktanyaparancsnokom, aki még '88 tavaszán is - a közelgő március 15-e alkalmából - újonnan előbúvó horthysta-fasiszta szervezkedőkről és csőcselékről" szónokolt, majd húsz évre rá vezérkari főnökként utazott megvizitálni Afganisztánban állomásozó egységeinket. Szurkoltam, hogy ne legyen baj. De biztosan sok valóban rátermett katona volt ott, akik tudták a dolgukat.
Mindegy.
A 2VH borneói hadszíntere sincs a köztudatban. (Magyarországon egyátalán van köztudatban valami/vagy van köztudat?) Pedig itt is kemény csaták dúltak, négy éven át. S nagy tragédiák.
Itt, Kundasangban vagy egy emlékmű. Emléket állít azoknakbaz ausztrál és brit katonáknak, akik egy japánok által rájuk kényszerített halálmenetben veszítették életüket; többnyire 1944-45 fordulóján.
A hadifoglyok kálváriája még Szingapúrban kezdődik. A város japánok általi mefszállása után kegyetlen koncetrációs táborokat létesítettek itt. (Ez a Patkánykirály eseményeinek színtere.) Aztán az itteni - többnyite brit - kontingens áthajózták a kelet-borneói Sandakanba, ahol ausztrálokkal együtt építtettek velük katonai repülőteret. (Egyébként a mai borneói repterek majd' mindegyike erte a múltra néz vissza, bár az amerikaiak a háború vége felé valamennyit szétbombázták.)
Éppen az amerikai légicsapások és a vélelmezhetően közeli partraszállás miatt a japánok úgy döntöttek, a hadifoglyokat áthajtják a szigeten, hogy az északi Kuchingban és Miriben építkezzenek tovább.
A halálmenet 250 kilométert haladt a dzsungelben. A sandakani táborban eredetileg 2434 hadifogoly volt. 1787 ausztrál és 641 brit. Még a táborban meghalt 1381. A menetben, amely körülbelül idáig, Kundasang környékéig jutott, 1047-en haltak meg.
Owen Campbell, Richard Braithwaite, Bill Moxham, Nelson Short, Bill Sticpwich és Keith Botterill. Ők megszöktek, s helyi lakosok segítségével életben maradtak. Hatan a 2434-ből.
Ez utóbbiak nevét kellett volna felsorolni.
