Borneo legészakibb városa. A vesztes. Mármint a másik két fő urbánus központtal, Kota Kinabaluval és Sandakannal szemben.
A helyi (ős) lakosok, a kadazan-rungusok nyelvén a város eredet neve Tomborungan. Merthogy itt éri el a tengert a Tomborungus-folyó.
Tehát volt itt egy kis falucska, ültetgető-halászgató helyiekkel.
1752-ben már erte ólálkodtak az angolok. Miután egy időre a Fülöp-szigetek felett is ellenőrzést szereztek, célba vették Borneó északi partvidékét. Alexander Dalrymple màr javasolta a Balambangan-sziget gyarmatosítását, miután innen jól elérhetőek voltak a dél-kínai kikötők. Ennek nyomán 1772-ben az East India Company (EIC) embere, John Herbert partra is szállt a nevezett szigeten. Megkezdődött a kolóniaépítés.
Aztán a helyieknek valamiért nem tetszety ez az egész, és - spanyol ösztönzésre - 1775-ben elzavarták az angolokat. Akik 1802-ben újra próbálkoztak, de az a kísérlet is csak két évig tartott. Szomorú évek következtek a brit gyarmatosító törekvézekre.
Aztán évtizedek múltán erre járt a British North Borneo Chartered Company-BNBCC (Sabahot akkoriban ez birtokolta-irányította) egyik "felfedezője". Ez a titulus általában - sokszor tudományos hátterű - víg kalandorokat jelentett, kik a gyarmatosítás különféle formációiban törték az utat a megszerzendő javak felé.
Szóval, ez a felfedező, akiről ezelőtt írtam már egy rövid posztot, Franz Witti a 19. század hetvenes éveiben olajat fedezett fel a környéken. És lám, a Társaságnál előrelátóak voltak; bár az olaj akkor még nem látszott stratégiai nyersanyagnak, gondolták, ez kell nekik.
1881-ben meg is alapították - első brit településként Észak-Borneón - Kudat városát, amely tengeri kereskedelmi szempontból kiváló helyen feküdt, az ekkor már kereskedelmi központ Labuan szigete és Sandakan között, így ez lett a BNBCC központja. Ehhez a briteknek ki kellett egyezni a két legnagyobb közösség vezetőivel, a rungusok elöljárójával (Temenggung Kurantud) és a helyi muszlimok első emberével (Harun Datuk). Tudjuk: az ilyenek többnyire könnyedén mentek: üveggolyó a mindenért cserébe.
Nem sokáig maradt azonban a központi szerep. A jó fekvés miatt a kalózoknak is gyakori célpontja lett, ezért még a nyolcszáznyolcvanas években a főváros a keleti Sandakan lett.
Kudatban azonban fejlesztések történtek: az 1900-as évek elején hatalmas golfpálya épült (ma is megvan), bizonyára a helyi lakosság nagy örömére.
A városka eléldegélt. Csak "el-" mert miután a központi szerep elveszett, nem épült meg a szárazföldi út sem Jesselton/Kota Kinbalu, sem Sandakan irányába. Így a település kvázi (Ezt a kifejezést imádom; ismertem egy magyar diplomatát, aki minden második mondatában elhelyezte ezt a szót, hogy a tíz ujján lévő nyolc - lehetőleg valami keleti-exotikus gyűrűvel egyetemben - ezzel helyezze magát előbbre a műveltség képzelt ranglistáján.) szóval, kvázi izolálódott Sabah többi részétől.
Ez az út végül a hatvanas években épült meg, de még ez is csak időszakosan volt járható. Aztán a kilencvenes években elkezdett ömleni az aszfalt: elkészült a Kota Kinbalu-Kota Belud autóút s a K. Belud-Kudat műút. Ez utóbbi a "road of dogs" - legalábbis a számomra.
A lakosság többsége a mai Sabah legnagyobb népcsoportját adó kazadan-dusunok egyik alcsoportja, a rungusok közül kerül ki. Hagyományosan halásznak, méhészkednek - mindmáig. Hacsak nem az Észak-Borneó dzsungeleit letaroló-megtizedelő olajpálma-ültetvényeken dolgoznak. (De legalább nem olajfinomítókban - örüljünk a kisebb rossznak!)
Mellettük - még az első nagy brit felbuzdulások idején - kínai vendégmunkások érkeztek nagy számban és brit ösztönzésre a 19. század végén. A város alapítása utáni évben William Crocker, Észak-Borneó kormányzója levelet írt Walther Medhurstnek, aki a kínai vendégmunkások biztosításának biztosa volt, hogy szervezze meg a munkások ideszállítását. Ez oly jól sikerült, hogy amikor Crocker 1885-ben visszatért Nagy-Britanniába a település 937 lakosából 348 kínai vendégmunkás volt.
Akik ma is fazont adnak a városnak. Az "óvárosban" az ő kereskedőházaik dominálnak, templomuk és közösségi házuk lenyűgöző. Mindazzal együtt, hogy a többségük keresztény hakka.
Élnek még itt népek, például ki régebb óta idetelepülve, ki nemrég menekülve Mindanaóról: filippínók. (Róluk és a maláj-fülöp-szigeteki területi vitákról egy külön posztban írok.)
A legbarátságosabbak a rungus halászok. E sorokat is körükben pötyögöm s már kalimpálnak, hogy fotózzam le őket.
Na, én nem leszek a jónak elrontója.
