A hanyatlás, mint ahogy az lenni szokott, belülről indult. 1661 és 1673 között polgárháború dúlt a szultanátusban.
Ezután Brunei nem tudta megakadályozni, hogy először a tőle északkeletre húzódó Sulu szultanátus, majd a Fülöp-szigetekre is rátenyerelő britek elragadják Borneo északi részét, Sabah tartományt. Ezt hamarosan - egyébként a 19. századig a Brit észak-Borneói Társaság igazgatta.
Az 1700-as éveket még kibekkelte valahogy a meggyengült brunei állam, de a 19. század már nem sok jót hozott.
1839-ben megérkezett a már emlegetett James Brooke és kihasználta az újabb belső konfliktusokat, illetve azt, hogy Borneó északnyugati részének (Sarawak) lakossága (elsősorban az ibanok) egyre inkább brutális elnyomásnak élték meg a brunei szultán uralmát.
A Brooke-ok évszázados történelméről már írtam. Most annyit kiegészítésül, hogy a “Fehér Rádzsák” egészen kiváló diplomáciai képességekkel (is) megáldott üzletemberek voltak. Sarawak egyre nagyobb területeinek megszerzése fejében éves adót fizettek a brunei szultánoknak az 1847-es és az 1888-as szerződések értelmében. És az idő előrehaladtával egyre újabb területeket vásároltak/zsaroltak ki Bruneitől.
Ezzel párhuzamosan a British North Borneo Company hasonlóképpen cselekedett Sabahban. (Itt is volt egy évtizedeken át aktív brit üzletember, aki az egész folyamatot irányította: Alfred Dent.)
És amit általában szeretnek kihagyni a Borneóval foglalkozó történelmi munkák, már 1851-ben új hatalom kért részvényeket a Borneó feletti kormányzás bizniszében. Az Egyesült Államok is éves illetéket fizetett a szultánnak a területén való szabad kereskedelemért. Lee Moses és Joseph W. Torrey, mint Bruneibe akkreditált amerikai konzulok tíz év alatt 9000 angol font fejében szabadon üzletelhettek Brunei területén.
Amely terület a 20. század elejére – Charles Brooke tevékenységének köszönhetően – a mai Brunei fennhatóságára korlátozódott.
Történt ekkor egy olyan esemény, amely még a maradék Brunei státusát is megváltoztatta. 1903-ban olajat találtak a szultánság partvidékén. Erre a britek azonnal léptek: 1905/6-ban protektorátus alá helyezték a szultanátust. A hivatalos aggrement arról beszélt, hogy a brit rezidens a szultán advisor-je csupán; a gyakorlatban azonban ő lett az ország tényleges kormányzója.
A növekvő brit befolyás persze nem tetszett a szultánnak s kétségbeesett kísérletet tett, hogy külső segítséget kérjen – a szunnita iszlám kalifájától Abdülmedzsid szultántól. Az akció “szervezettségét” mi sem bizonyítja jobban, hogy a levél amelyben a brunei uralkodó bemószerolta a brit kormányt és Charles Brooke-ot, azonnal a Hewett brit konzul kezébe került, aki ezt azonnal a brunei állam vezetésére tett újabb nyomásgyakorlásra használta fel, arra hivatkozván, hogy külső hatalom segítségül hívásával a szultán megszegte az 1847-es és 1888-as szerződéseket.
A britek végül hivatalosan 1984-ig maradtak – a maláj szövetségi állam megalakulásakor már kifejezetten a szultán kérésére. Hát igen, akkor már nem szívesen vitte volna be a közösbe országa szénhidrogén-kincsét.
De ez már nem a régi Brunei története. Hanem a mai modern – és ellentmondásosé.
P.s. A csatolt képek nem a paksi atomerőmű vezérlő termét ábrázolják, hanem a szultáni család (és őseinek, no meg a Prófétának) genealógiai táblázatai/családfái, amelyek bemutatása érdekében külön csilli-villi múzeumot rendeztek be BSB-ban. Több órán át élvezkedtem benne.
