Mintha egy Jack London-regényből termett volna itt. Mint mondjuk Dawson City. Aranyláz, macsó hősiesség, bukás, alkoholproblémák, vége.
És hát ezt a települést is - a londoni műből vetthez hasonlón - szintén a 19. században alapították. Hogy-hogynem egy Sir John Frederik Dickson nevű gyarmatügyi fő-főtisztviselő.
A városban azonban e dicső gyarmati múltból semmi nincs. Van helyette két bazi nagy olajfinomító.
Gyönyörűségesek. Ha le lehetne fényképezni, már posztolnám is őket. Decens szállodám épp e két ipari csúcsüzem között található. S hogy valami megtörje a monotóniát, van a közelben egy szintúgy óriási villamosáram-termelő erőmű.
Mindez a Malaka-szoros festői partján. (Az ide vezető út olyan lélegzet-elállító volt, hogy voltaképpen ez mentett meg a teljes hőgutától: lélegzetem elakadván kevesebbet kellett beinhalálni a jó kilencven százalékos páratartalmú negyven fokos levegőből.)
Most más a festő anyag. A terger vize olyan mocskos a olajipartól, hogy inkább nem halat kértem a hangulatos kis parmenti étteremben, amely a nem túl szofisztikált GBU Eating Point nevet viselte.
Nem egyedül vacsoráltam a táplálékfelvételi helyen. A lakosság errefelé leginkább indai és kínai. A személyzet is belőlük verbuválódott. A vendégek többsége is közülük való volt, csak egy maláj családot láttam, de a sok gyerek mián ő voltak a leghangosabbak.
A fent említett okból tehát eltekintettem a haltól és rizst rendeltem, amelynek a feltétje egészen unikális volt: találtam benne csirkehús-foszlányokat, zöldség-vagdalékokat, virslit és tojásrántottát. Az étlapon (volt!) a neve: chicken special. Egyébként finom volt. Rendeltem repetát is.
De a lényeg. A legstílusosabb vendég az asztalomnál ült velem szemben. Az öreg tamil lezuttyant s kábé negyed óra alatt - miközben elmajszolt egy zsemlyét - kimért mozdulatokkal, komótosan becsavart egy Guiness-t (az is van itt), lassan töltögetve az üvegből egy egydecis pohárba. Èn ilyen stílben mégs senkit nem láttam sört fogyasztani, de ezért megérte idekerekzni.