Most véget ért egy hetes kis balkáni körutam közben született pár gondolat (Facebook-remix).
Ganz unten. A magas észak után - rövid levegővétellel - immár Európa lágy altestében. Bár ezt az itt élők biztos kikérnék maguknak, de egy balkáni illetőségű személy (minthogy hazánk egyre inkább azzá lesz) talán megengedhet magának ilyen kijelentést a Balkánról.
Majd többször és hosszabban, mint most egy kicsiny kávéházból a Vardar-folyó partján, csak az első blick Macedóniáról. Arról az országról, amelyet 27 éve szondázok, rezignáltan állapítván meg: itt sem haladnak sehova.
Most sétáltam át a szkopjei etnikai határon a Vardar Kamen most-ján s nézem ezt a hihetetlen építészeti zagyvalékot, ami identitásképző szándékkal itt szülesztetik.
A város szoborparkká "nemesült", a makedón birodalom dicsőségére. Erről is majd hosszabban később, most ámuljunk Nagy Sándoron, amint kardjával kelet felé suhint.
Ez a suhingatás errefelé szimbolikus értelmű. Gondoljunk Jellasic bán zágrábi hadonászásaira (szobra lassan körbeér s a világ valamennyi égtáját - meg persze Pestet és Belgrádot is - megillette már).
III. Alexandrosz a folyó parti Makedonija téren ágaskodván kelet felé mutat. Így aztán még arra is számíthatunk az újjáélesztett macedón neonacionalizmus nyomán, hogy a szkopjei vezetés bejelenti igényét Szúzára (hol a Sándor a bazi nagy görög-perzsa lagzit vezényelte le) s mondjuk Perszepoliszra (mit meg felégetett).
Szép lenne: ripsz-ropsz itt volna a Közel-Kelet. Ja, az már régóta itt van. (S nem a menekült-ügyre gondolok.)
