Sohasem voltam allergiás. Csak egyszer, az ankarai pályaudvaron volt szemcsípéses-könnyzéses allergiarohamom (vagy mim), azt hittem el sem áll a könnyem. Egészen az Anit Kabir-ig menekültem. Ott aztán atyánk, Atatürk testi közelsége megnyugtatott. Hullafáradt voltam, éppen Teheránból érkeztem. Ezt a vonatutat egyébként mindenkinek ajánlom, aki érteni szeretné a Közel-Keletet. A síita Iránból a szunnita Törökországba vivő út több mint egy nap, közben egy olyan szürreális határátkeléssel, ami talán egy breszti átkelésre hajaz, anno 1940-ben mondjuk. Csodás volt, majd egyszer részletezem. Most Törökországról még egy kicsit, hol éppen időztem volt.

Burszában egészen jó hangulat fogadott. Mediterrán miliő, tisztaság, laza szociális interakciók, helyiek és némi turista a bazárnegyedben. Mindehhez figyelmesen végighallgatott visszafogott mecsetprédikátor a nagymecsetben. Az Ulu camiit a 14. század utolsó éveiben emelték, amikor a város már nem volt ugyan az emelkedőfélben lévő oszmán állam központja (ez akkor Edirne/Drinápoly volt), de az aktuális szultán, I. Bayezid, aki végül vaskalitkába zárva dicstelen véget ért Timur Lenk fogságában, sokat invesztált a városba. Ekkor született a korai oszmán – Konstantinápoly 1453-as bevételét előtti – építészet eme remekműve. Jelentős zarándokhely is;  a helyiek is űzik a világon sok helyen – így mifelénk is – dívó „hányadik hely a világon” öntudatébresztő és önámító büszkélkedését, amely az Ulu camiit az iszlám világ ötödik legjelentősebb szent helyének/zarándokhelyének titulálja (Mekka, Medina, Jeruzsálem és Damaszkusz után). Valószínűleg az efféle kijelentések megakasztják a lélegzetet Feztől Kairuánon és Kairón át Szamarkandig meg Buharáig. (És most kihagytam a méltatlankodók sorából a síitákat.)

Az Ulu Camii imaidőben meglehetősen zsúfolt volt.

A környéke szintúgy.

Így volt ez szerdán is, amikor a mecset mellett, a bazárnegyedben öngyilkos robbantás történt. Az egyetlen halálos áldozat a támadást elkövető nő volt, de tucatnyian megsebesültek. Megkezdődött a biztonsági erők ilyenkor szokásos demonstrációja, a ki-és bejövő tömegközlekedés ellenőrzése. Ez elvileg eddig is volt, de miként az idén már több terrortámadást megélt fővárosban és Burszában is tapasztalhattam – a hatékonyság felől erős kételyek ébredhetnek a szemlélődőben. Isztambulban ugyan valamennyi metrólejáratnál detektorozzák a nagyobb csomagokat, de akár csirimpol a készülék, akár nem, mindenki mehet a dolgára. Hát így, nem tudom.

Ugyanilyen komoly kontroll folyt mondjuk a szintén potenciális célpontoknak tekinthető kompok, hajók és vízibuszok utasellenőrzése folyamán. Itt is csipogtak a detektorok, a kezelőszemélyzet meg szürcsölte a teát ama kicsiny, hagyományos üvegcséből. De legalább valamennyi utast – a vízibuszon legalábbis – név szerint regisztráltak a jegyvásárláskor.   

Az isztambuli támadásokat az Iszlám Állam vállalta magára. Az ugyancsak nemrég történt ankarai robbantásokat a kurdok. A biztonsági helyzet aggasztó az országban.

Ezzel együtt a kormány helyén van. És egyetlen egy alkalmat sem mulaszt el, hogy ezt közölje az ország népével és a világ közvéleményével.