A királysírok és mauzóleumok izgalmas helyek. Mindig bírtam őket. Sokat elárulnak arról a népről (leginkább persze az elitről), amely különböző "nemzetpszichológiai" okokból vermeli el így vagy úgy a vezetőit. Saint-Denis katedrálisa a körülötte békésen kávézgató afro-arab francia polgárokkal többet mesélt nekem Franciaországról, mint egy többkötetes történelmi munka. Vagy az eső áztatta vörös téglás, mogorva, de gyönyörűen letisztult vonalú rosdkildei dóm a dánokról. Vagy az alapító atyákat a föld és az ég közé helyező montenegróiakról a Njegošok sírhelye a Lovćenen. Vagy az üzbégekről/belső-ázsiaiakról/törökökről/perzsákról (ez már bonyolultabb kérdés) a Gúr-e Amír, Timur Lenk monumentális mauzóleuma Szamarkandban, amiért kétszer is hajlandó voltam elkerekezni a városba. Vagy Szíria elmúlt fél évszázadáról Háfiz al-Aszad sírhelye az al-Ládzikíja/ Latakija fölötti hegyekben, al-Qardáhában. Folytathatnám. Mind nagyon beszédesek.
Ilyen a monasztiri al-Habíb Búrqíba/Habib Bourgiba-mauzóleum is. Amikor négy éve ott jártam, éppen az az „arab tavaszi” szellő által a hatalomba fútt szoftiszlamista al-Nahda Párt (حزب النهضة) volt éppen hatalmon, amelyről igazán nem mondható el, hogy tapsikol a modern Tunézia alapító atyjának neve hallatán. Mégis a Brian életének színteret adó helyi ribát melletti, óriási parkkal körülvett mecset-mauzóleum épületegyüttesében akkor is a Mavzaléj V. I. Lényinához hasonló hangulat uralkodott: teremőrök vigyázták a Burgíba-família nyugalmát. (Meg a látogatókét. Hogy a hely szellemétől ihletve ne tessenek esetlegesen felizgulni; politikailag.)
Burqíbát bő másfél évtizede temették el, s most nagyobb szükség van rá, mint valaha. Miután az „arab tavasz” kissé meglegyintette az országot s a mérsékelt iszlamisták belesültek a kormányzásba, a – várható – visszarendeződés után új politikai kondtelláció alakult ki. A Líbia felől erősödő nyomás, valamint a sziraki Iszlám Államban (الدولة الإسلامية) a legnagyobb külföldi kontingenst alkotó tunéziai dzsihádisták (vagy azzá váló fiatalok) folyamatos fluktuációja és az erre az ideológiára való egyes lakossági csoportokban – főként a városi alsó-középosztályban – tapasztalható erős fogékonyság miatt mára a dzsihádista szalafizmus lett a társadalmi stabilitást fenyegető fő veszélyforrás.
Így aztán a szekularizáció bajnoka (az arab országokban ez neki sikerült a legjobban) így lehetett újra egyfajta politikai ikon. A 2014 decemberében tartott elnökválasztáson győztes Muhammad al-Bádzsí Qáid al-Szabszí/Mohamed Beji Caid Essebsi már a burqíbai örökséghez való ragaszkodást tette pártja, a Tunézia Felhívása (حركة نداء تونس) programja egyik alappontjának.
Nem volt nehéz: a veterán politikus (idén lesz kilencven éves) az ötvenes évektől együtt dolgozott Búrqíbával, 1981 és 1986 között nagy befolyással bíró külügyminiszter volt az egyre elaggottabb államalapító mellett. A tavalyelőtti választásokon való 55%-os győzelmét helyi elemzők annak tulajdonították, hogy a lakosság nagy része – az előző rendszerben való szocializációjának megfelelően – a szekuláris Tunéziát szeretné (kevesebb korrupcióval), mint az iszlamista alternatívát. A választási földrajz mindehhez még hozzáteszi: ez a szekularizáció-pártiság erőteljesebb az ország urbanizáltabb és a francia gyarmati hagyományokat jobban őrző északi és északkeleti tartományaiban.
Délen-délkeleten más a helyzet – főként a kisvárosokban. Az ottani munkanélküliségi ráta igen magas, a szociális feszültségek tovább nőnek, a térségben hetente zajlanak véres összecsapások a tüntetők és a rendfenntartó erők között. A határvidéken pedig a Líbia és Algéria felől érkező dzsihádisták okoznak komoly biztonsági kihívást. Annak ellenére, hogy a líbiai határon megépült a fal- és árokrendszer, ugyancsak rendszeresek az – egyelőre – katonai/rendőri célpontok elleni dzsihádista akciók. (Mindez összefügg az Iszlám Állam azon törekvésével, hogy a sziraki visszavonulások miatt Líbiába és Észak-Afrikába helyezze fő tevékenységét. Ennek a szándéknak a realitása azonban egyelőre kétséges.)
Burqíbát több politikai mozgalom is a jelszavává tette. Ilyen például a Muhszin Marzúq-vezette Tunézia Projekt Párt (حزب مشروع تونس), de a dszihádista-szalafita nyomás következtében még a szofiszlamisták sem zárkóznak el a burqíbai gondolatoktól. A „nemzeti terv”, a „hazafias egység”, a „citoyen”, a „civil társadalom”, mint politikai szlogenek – Tunéziában – Burqíba szótárából újból előkerülő fogalmak.
Mindennek nem csak a politikai szónoklatokban és programokban vannak jelei, hanem természetesen a propagandában. A média még az iszlamista kormányzás alatt sem szűnt meg hirdetni a szekularizáció gondolatait. (A rádióműsorokról írtam itt is ottani utazásom idején.)
A másik jele az alapító elnök visszatérő kultuszának az újrainduló szoborállítások. A Burqíbát nyugdíjba helyező – s most már szintúgy kényszernyugdíjazott -. Zajn al-Ábidín Bin Alí/Zine El Abidine Ben Ali exelnök takarítást végzett a Burqíba-szobrok terén. Most azonban lépten-nyomon új Burqíba-emlékműveket avatnak a tengerparttól a sivatagig. A fővárosba például a Ben Alí által száműzött lovasszobra tért vissza a függetlenség 60 évfordulójára.
Kérdés, hogy a szobrok segítenek-e majd a dzsihádisták visszaszorításában vagy a belpolitika legfőbb kihívásának, a korrupciónak a felszámolásában. Lehet menni a mauzóleumba segítséget kérni az exelnöktől.
