Tavaly avatták fel Hejdar Alijev néhai elnök szobrát Mexikóvárosban. Ez már a tizenötödik volt azon emlékművek sorában, amelyek a modern Azerbajdzsán alapító atyjának kívánnak emléket állítani széles e világban, Közép-Amerikától Belgrádon át a kirgízisztáni Biskekig. A bakui vezetés igyekszik erősíteni a sikeres fiatal állam képét a nemzetközi színtéren. Ez az országimázs-politika azonban erősen elfedi a jelenlegi rendszer negatívumait.
A Kaukázus térségében Azerbajdzsán az egyetlen poszt-szovjet állam, amely gazdaságilag sikeresnek mondható utat járt be az elmúlt két évtizedben. Mindez alapvetően a Kaszpi-tengeri szénhidrogén-lelőhelyek utóbbi időben felfutó kiaknázásának köszönhető, valamint annak, hogy a politikai vezetés eddig sikeresnek nevezhető módon ismerte fel az ország geopolitikai lehetőségeit, miközben a társadalom felé ügyesen kijátszotta a nemzet- és államépítés nacionalista kártyáit. A felemás fejlődés és a politikai rendszer torzulásai azonban súlyos következményekkel járnak a társadalom számára.
Az ország elmúlt húsz éves történelme az Alijev családhoz kapcsolódik. Amikor az 1991-ben függetlenségét kikiáltott Azerbajdzsán fegyveres konfliktusba keveredett a szomszédos Örményországgal, a két nép közötti feszültség már évek óta kulminálódott. A százezres nagyságrendű kölcsönös menekültáradattal járó pogromok, majd az Azerbajdzsánhoz tartozó, örmény többségű Hegyi-Karabah Autonóm Terület Örményország általi elfoglalása 1993-ra polgárháborúba sodorta az országot. Ekkor lépett – újra – a színre egy politikai veterán, Hejdar Alijev. Az akkor már hetvenes éveiben járó politikus pályája a múlt század negyvenes éveiben a KGB-ben kezdődött, amelyben végül tábornoki rangban egészen az azeri szekció vezetéséig jutott. Innen 1969-ben az SZKP főtitkára, Leonyid Brezsnyev támogatásával az azerbajdzsáni szovjet tagköztársaság első embere lett csaknem két évtizedre – 1987-ig. Közben a legfelső nomenklatúrába emelkedett, 1976-ban a Politbüró tagjává, majd miniszterelnök-helyettessé nevezték ki.
Az egykori kommunista párt ilyen magasságaiból egyetlen poszt-szovjet vezető sem érkezett; hasonló, de korántsem ilyen befolyásos múlttal talán csak Nurszultán Nazarbajev, az örökös kazah elnök rendelkezett. A kaukázusi hagyományokhoz igazodva Alijev mögött ekkor már ott állt az ország legbefolyásosabb családja, a Jerazi-klán, amely máig az egyik meghatározó tényezzőe az azeri politikának. A rendteremtés és gazdasági fellendülés programjával erőszakosan hatalomhoz jutott Alijev az említet családra támaszkodva – s a szovjet hagyományokra építve – erőteljesen autoriter hatalmat építet ki.
Az örményeket támogató oroszokkal szemben kezdetben új szövetségest talált a térségben akkor aktivizálódó Törökországban. A pántürk hagyományok újjáébredését jelentette Alijev elnök egyik gyakran hangoztatott jelszava, miszerint Azerbajdzsán és Törökország „egy nép két országban". Persze a két ország közeledése nemcsak a közös nyelvi-kulturális gyökereken alapult – sokkal inkább a gazdasági érdekközösségen. A másfél százados kőolaj-kitermelés és petrolkémiai ipar modernizálásához török (és amerikai) tőkét vontak be, s megkezdték az Oroszországot és Örményországot Grúzián keresztül elkerülő Baku-Tbiliszi-Ceyhan (BTC) olajvezeték építését.
A megkérdőjelezhető tisztaságú elnökválasztásokon kétszer megválasztott Hejdar Alijev még egy alapvető kérdésben volt sikeresebb poszt-szovjet társainál. Egyedüliként megvalósította valamennyiük dédelgetett álmát: a dinasztikus utódlást. A 2003-as elnökválasztáson már fia, Ilham indult – és nyert a szokásos nyolcvan százalék feletti eredménnyel. Az akkor alig negyven éves ifjabb Alijev korábban igen távol állt a politikától. Miután elvégezte a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemét (MGIMO), üzletemberként tevékenykedett az orosz fővárosban és Isztambulban. Az aranyifjak életét élő Ilhamot apja 1994-ben nevezte ki az állami olajtársaság élére, ahonnan aztán 2003-ra a miniszterelnöki székbe emelkedett. Apjának még ebben az évben bekövetkezett halála után látott neki a jelenlegi hatalmi szisztéma kiépítésének.
Nem volt könnyű dolga. Az apja regnálása alatt fontos pozíciókat betöltő erős emberek, mint a nagybátyja Celal Alijev, vagy Ali Insanov, a Jerazi klán vezetője, egészségügyi miniszter, valamint Farhad Alijev reformista fejlesztési miniszter és Kemaleddin Hejdarov, az adóhivatal vezetője ellene dolgoztak. A fiatal elnök azonban gyorsan lépett: a szintén régi apparatcsik, az elnöki hivatalt 1994 óta vezető Ramiz Mehdijev támogatásával letartóztatta a nagybátyját és Insanovot, felszámolta a Yerazi-klán túlzott befolyását és az addig uralkodó klánszellemet az elnökhöz való lojalitás váltotta fel. Ennek kiépítésében és megerősítésében a mai napig kulcsszerepet játszik az elnöki kabinetet továbbra is irányító Ramiz Mehdijev.
Az ellenzék által mindaddig csak playboynak és politikai bohócnak aposztrofált politikust ettől kezdve egyre inkább machiavellista jelzőkkel kezdték illetni. S nem véletlenül. Politikai ellenfeleit többféle eszközzel igyekezett negligálni. Az elnöki referendumokon 2008-ban majd 2013-ban újra választott elnök nem engedett egyetlen valós ellenfelet rajthoz állni. Ennek megfelelően – a hivatalos eredmények szerint – mindkét esetben csaknem kilencven százalékos volt a támogatottsága. Andreas Herkel, az Európai Tanács rapportőrje az utóbbi választást úgy jellemezte, hogy a győztes elnök csodálatosan versenyzett, mint egy vetélytársak nélküli úszóbajnok – üres medencében.
Mindezel együtt a kritikus politikusi hangokat teljes mértékben elhallgattatták. Az elnök munkájának kritizálásának vádjával a tényleges ellenzéket jelentő bal-közép Modern Egyelőség Párt (MPP) vezetőit, Tofig Jabuglut és Jadigar Sadigovot letartóztatták, a párt munkáját ellehetetlenítették. A legutóbb 2010-ben 50%-os részvétel mellett lezajlott törvényhozási választásokon a 125 fős parlamentbe az elnök Új Azerbajdzsán Pártja (YAP) 72, a kvázi-ellenzéki Polgári Szolidaritás (VHP) 3, az Anyaföld Párt (AVP) pedig 2 képviselőt delegált, s mellettük még 48 „független" politikus ül a Milli Meclisben. Az igazi oppozíciót jelentő MMP és a Azerbajdzsáni Népi Front Pártja (AXCP) pedig nem is indult, illegitimnek tartva a választásokat.
A személyi kultusz is a rendszer egyik szignifikáns része lett. A „nemzetalapító" Hejdar Alijev képei, szobrai mindenütt jelen vannak. Nevét terek, múzeumok, parkok, ipari létesítmények viselik, de róla nevezték el a bakui nemzetközi repülőteret is. Bakuba való visszatérésének napja nemzeti ünnep, születésnapja országos happeningek ideje, a diplomáciai protokoll része lett sírjának meglátogatása.
Mindemellett erőteljes a sajtó kontrollja is. Az elektronikus média állami monopólium, az írott sajtó munkatársait folyamatos vegzálják, s amennyiben átlépnek bizonyos, az államhatalom által meghúzott határokat, keményen fellépnek ellenük. A független Khural napilap főszerkesztőjét, Avaz Zejnallit kilencévi börtönbüntetéssel sújtották. Emellett pedig a netet is ellenőrizni igyekeznek: a Xeber44.com weboldal szerkesztőjét, Araz Gulijevet tavaly nyolc évre ítélték az elnök és a rendszer kritikája miatt. És a sor még folytatható, a hivatalos vádak minden esetben: veszélyes huliganizmus – bármit is jelentsen ez.
A tüntetések elleni kemény rendőri fellépés mellett (például a legutóbbi, 2013-as elnökválasztások idején) a kényszervallatás is szerepel a Human Rights Watch idei jelentésében. Azerbajdzsán demokráciamutatói igen rosszak: a politikai pluralizmus és a civil társadalom szabadságának terén legrosszabb a teljesítménye: a 160 monitorozott ország közül a 139. helyen áll.
A korrupció az azeri közélet másik rákfenéje. A Freedom House adatai szerint ez a szervezet hetes skáláján 6.5 pontos, amivel a világ élmezőnyébe tartozik. A korrupció melegágya pedig az ország valóban szédítő, de egyenetlen gazdasági fejlődése. A szénhidrogén-export adja a GDP nyolcvan százalékát. Miután a kilencvenes évektől, Hejdar Alijev országlalása óta jelentős amerikai, brit, norvég és török tőkebefektetéssel modernizálták a szénhidrogénpart s ezzel párhuzamosan 2005-re elkészült a Ceyhan-i vezeték (BTC), az elmúlt tíz évben megötszöröződött az ország kőolaj-exportja. Az ugyancsak ekkor épült Baku-Tbiliszi-Erzurum (BTE) gázvezeték üzembeállítása pedig a gázkivitel kétszerezte meg, hatalmas jövedelemhez juttatva az országot. Azerbajdzsán ambíciója pedig még tovább terjeszkedik: a gázvezetékeket Törökországon keresztül Jordániáig és Európáig nyújtanák – alternatív útvonalakként az orosz gázszállításoknak.
A szénhidrogén-ipar fejlődése következtében Azerbajdzsán a volt szovjet tagköztársaságok közül – a baltiakat leszámítva – valóban egyedülálló fejlődést produkált. Az ezredforduló utáni első évtizedben – még mértékadó adatok szerint is – 840 ezer új munkahely jött létre ebben szektorban. Ezzel együtt ezek az óriási bevételek nem realizálódnak a társadalom széles köreiben.
Ami feltűnő, az a már Öböl-menti, kazah és türkmén példán megtapasztalt óriási látványberuházások mennyisége, amelyeknek haszonélvezői a politikai-gazdasági elit tagjai, valamint a városi felső-középosztály igen vékony rétege. Vannak szélesebb körű kezdeményezések, mint a Hejdar Alijev Alapítvány programja, amely 300 iskola korszerűsítését végzi. Jelentős pénzek mennek ugyanakkor presztízs-növelő célokra – külföldön; például a spanyol futballba.
Baku világvárossá fejlesztése, vagy egyes feltűnő infrastrukturális beruházások nem feledtethetik a továbbra is meglévő vidéki szegénységet, valamint az itt továbbra is jelentős latens munkanélküliséget. Bár a főváros és a Kaszpi-tenger parti olaj-bizniszből részesedő városokban a hivatalos propaganda szerint a szegénység az elmúlt másfél évtizedben 45-ről 11%-ra csökkent, a rurális Azerbajdzsán továbbra is agrárjellegű maradt; itt a lakosság több mint harmada él továbbra is az olcsó iráni, grúz, belső-ázsiai és kínai termékekkel versenyezni képtelen alacsony jövedelem-szintet biztosító mezőgazdaságból.
Az azeri állami propaganda által egekig magasztalt Állami Olajalap (ARDNF), amelyet deklaráltan norvég mintára hoztak létre, a jövő Azerbajdzsánját megalapozó állami tartalékok felhalmozására, nem látszik betölteni a feladatát. Az akkumuláció mellett – s egyre inkább helyett – az alap pénze elcsordogál. Kapnak belőle a karabahi háború azeri menekültjei, vásárolnak belőle luxusingatlanokat Moszkvában, Londonban, Párizsban és Dubajban de a legnagyobb része az állami költségvetésbe folyik vissza, ahol legjelentősebb hányada az egyre növekvő katonai kiadásokat biztosítja. Ellenzéki szakértők a korrupció egyik fő csatornájának tartják az alapot, amelynek vezető tisztviselőit az elnök nevezi ki. Nyugati megfigyelők azt is hozzáteszik, hogy az alap működése oda vezethet, hogy Azerbajdzsán a nigériai utat járja végig. Az afrikai ország a hetvenes évektől kezdve óriási olajbevételek felett diszponált – rossz gazda módjára korruptan, s a jövedelmek pozitív hatását a társadalom nem érzékelhette.
A hadsereg fejlesztése központi elem Alijev politikájában. A közelmúlt ismeretében érthető módon. A karabahi háború 1994-es tűzszünete nem oldotta meg Baku problémáját: az ország területének 13%-a továbbra is örmény megszállás alatt van. Az elmúlt évtizedben az azeri vezetés elérte célját: a katonai kiadásokat oly mértékben növelte, hogy azok nominálisan meghaladják a teljes örmény költségvetést. Ezzel együtt sem lehet azonban Baku biztos abban, hogy egy esetleges újabb fegyveres konfliktus esetén vissza tudná szerezni az elveszített területeket. Jereván mögött ugyanis ott áll Oroszország és – ami talán még fontosabb – a rendkívül nagy befolyással rendelkező nemzetközi örmény lobbi Washingtontól Párizsig. Ezzel együtt az Alijev-család, amely az Örményország által elvágott nahicseváni enklávéból származik, különösen érzékeny a megoldatlan karabahi kérdésre. A korábban említett Jerazi-klán pedig a szomszédos ország területéről származik; a nevük is ezt jelenti: jereváni azeriek. Szerintük az örmény főváros is azeri terület.
Oroszországgal szemben Baku a karabahi konfliktus példájából adóan is bizalmatlan. Az Alijevek két évtizede igyekeznek eltávolodni Moszkvától egy olyan geopolitikai régióban, ahol Oroszország kétszáz éve igyekszik érdekeit érvényesíteni. Bakunak regionális szövetségesként csak a gazdaságilag-katonailag gyenge Grúzia jöhet számításba, így mindig távolabbi szövetséges után nézett.
A másik nagy szomszéd a déli Irán. Az iszlám köztársasággal nincs ugyan permanens konfliktusa, de Teherán számára igen veszélyes az a tény, hogy Iránban legalább húszmilliós azeri kisebbség él, amely kétszer nagyobb létszámú mint az anyaország népessége. Az általuk lakott egységes terület a török határtól a Teherán közeli Qazvínig húzódik. Tíz évvel ezelőtt jelentősebb tüntetéssorozat zajlott le Tabrizban, az iráni azerik legnagyobb városában, a kisebbségi jogok kiszélesítését követelve. A konfliktus ugyan alábbhagyott, de Teherán azonnal ugrik Baku kisebbségi ügyekben tett legkisebb mozdulatára is.
Ebben a geopolitikai harapófogóban a független Azerbajdzsán vezetése regionális szinten Törökország felé fordult. Ankara kétségtelenül jelentős szerepet játszott az államépítés első fázisában, de amikor Hejdar Alijev ellen 1995-ben a török titkosszolgálat támogatásával puccsot kíséreltek meg, Baku szélesebb körű nemzetközi biztosítékokat, erősebb szövetségeseket keresett.
Az orosz-iráni-török háromszögből 2001. szeptember 11. után aztán – az addigi gazdasági jelenlét mellett – politikai szinten közeledhetett az Egyesült Államokhoz. Ez utóbbi lépése nem volt viszonzatlan. Washington számára Azerbajdzsán gazdasági potenciálja és főként geostratégiai szerepe jelentős. Zbigniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadó 1997-es könyvében (A nagy sakkjátszma) az Egyesült Államok 21. századi követendő geostratégiáját megfogalmazva mutat rá Azerbajdzsán kulcsszerepére a Kaszpi-térségben. Baku szövetségesi státusa gátat vethet az orosz déli irányú ambícióknak s egyúttal partner lehet a Teheránnal vívott politikai izmozásban.
Kétségtelen, hogy az Alijevek ügyesen kihasználják a globális stratégiai játszmákat. Az ország geostratégiai jelentőségét kihasználva a jelenlegi elnök igyekszik legitimizálni nemzetközi színtéren a rendszer súlyos demokrácia-deficitjét. Ugyanakkor a karabahi helyzet megoldatlanságával magyarázza a rezsim autoriter jellegét a hazai társadalomnak. Kérdés, meddig lesz elég az óriási szénhidrogén-jövedelmek látszatberuházásokban való manifesztálódása, s mikor lesz elegendő hazai és nemzetközi nyomás a rendszer demokratizálására.
Mancs, 47. sz. (2014. 11. 20.)
