Ha kerékpáros kihívást keresünk magunknak, szeretjük a hegyeket a steppét és a jurtában alvást, utazzunk kétkerekű barátunkkal egy hónapra Kirgizisztánba.

Az éghajlat a nyári hónapokban egész jól elviselhető, különösen annak, aki kedveli a kevés síkvidéken tapasztalható csaknem negyven fokos száraz meleget és a négyezer méter felett már napközben is izomdermesztő hideg szeleket. Eső kevés van ilyentájt, viszont ha az ég nekikezd, az Ipoly-szerű kis hegyi folyócskákat órákon belül Tisza-szélességűvé árassza. Ezeket érdemes elkerülni. Az ilyen vízmosáson való átkelést magam is megtapasztaltam, semmi nem maradt szárazon.

A járműválasztás fontos eleme az ilyen vállalatnak. Véleményem szerint, bár az MTB ajánlott, nem szabad bonyolult csodagéppel nekivágni a kirgiz hegyeknek – több okból kifolyólag is. Egyrészt a Murphy-törvény alapján minél bonyolultabb egy szerkezet, annál több a problémára hajlamos alkatrész. Mint például a teleszkóp vagy a tárcsafék. Ez utóbbi helyett például jobb a könnyen cserélhető hagyományos patkófék. Ez ugyanis igencsak erős igénybevétel alá kerül; különösen a hegyi szakaszokon, ahol – bár a szomszédos Kína az egész országot átszelő nemzetközi országutakat igyekszik építeni – az útburkolat általában murva, vagy leharcolt aszfalt, amelyen akkora kátyúk tátongnak, hogy egy rossz mozdulat és a 26-os kerék teljes átmérőjében eltűnik benne. Ellenben, ha jók a fékjeink, a háromezres hágókról lezúgva megadathat nekünk az a perverz élvezet, hogy az óvatosan légfékező kamionokat sorban leelőzhetjük.

Az egyszerűbb gép melletti voks másik oka a tulajdonhoz kapcsolódó fatalista világszemlélet. Én bármerre indulok, sehol sem kötöm le a bringámat külföldön. Eddig ugyan még Afrikától Ázsiáig sehol nem kellett ezen ideológia miatt próbára tennem magam (nem lopták el a járgányomat), de egy legújabb csúcsgép iránti permanens aggódás erősen ronthatja az utazás élvezeti értékét.

A csomagolás is egyszerű; ha valami otthon marad vagy útközben lesz rá szükség a világ minden pontján ugyanazzal az olcsó árfekvésű árukínálattal szembesülünk. Ennivalót pedig mindig helyben vegyünk, már csak a kipróbálás kedvéért is.  Amit vittem: a kerékpár kötelező pótalkatrészein kívül egy rend meleg és két rend nyári öltözet, hálózsák, sátor – és egy hónapra tíz könyv. Általában ez utóbbival váltottam ki mindenütt derültséget, minthogy súlyban ez tette ki a kerékpáros-táska egyharmadát.

Miután az ország 80%-a háromezer méter felett fekszik, fel kell készülni az órákon – egyes esetekben pedig napokon – át tartó kaptatókra. A ritka népsűrűség miatt érdemes magunkkal vinni több napi kalóriamennyiséget kenyér, kolbász, szalámi és keksz formájában. A hegyi patakok vize pedig adott az ivásra. (Igaz amikor ezt egy, szintúgy kerékpáron Londonból Almatiba tartó nyugdíjas angol házaspárnak bizonygattam, úgy éreztem, erősítettem valamit a bennük mocorgó vadember kelet-európai-képen.)

Ezek a szerpentinek egy vérbeli bringás számára a mennyországot jelenthetik. Az ország legnagyobb, néhol 700 méter mély tavától, az Isszik-költől délre húzódó hegyláncon négyezer méter feletti hágóra kell feltekerni sziklás-murvás erdei úton, a tetőhöz közelítve néhol hóban. Ennek ellenére a két napos etap nagyszerű élményt ad, miután odafentről látszik a hétezer méter feletti Győzelem-csúcs szinte szabályos tetraédere.

A hasonlóan magasan fekvő Szong-kölhöz is több napos felfelé tekeréssel lehet eljutni, Itt azonban az ember kiélheti a nomadizmus minden örömét a jurtában alvástól kezdve a birkanyíráson- és adásvételen át a lovaglásig és a lófejésig. Egyetlen feltétel, hogy bírja a gyomra a lóhús és a lótej minden formáját. Én úgy éreztem a három ott töltött nap alatt, hogy legalább egy elsőfüvű-csikó mennyiségű húst etettek meg velem, hogy a tízpercenként kötelezően fogyasztandó pregnáns ízű kumiszról ne is beszéljek. Viszont egy ilyen feltöltődés az ötezres csúcsok övezte, folyók szabdalta harsányzöld tóparton annyi kalória bevitelt biztosít, hogy avval – tapasztalatból mondhatom – gyerekjáték eltekerni a kínai határ menti Torugart-hágóig, majd a Fergána-medencébe.

Az utóbbi helyre vezető út Marco Polo óta nem sokat változhatott. A Selyemút ma inkább murva, de a hegyek ismét csak kárpótolnak mindenért. Aztán a Fergána-hegyláncon leereszkedve megérkezünk a hasonnevű medencébe. Egy másik világba, mintha az indiai szubkontinensre tekernénk be. Az éghajlat is olyan lesz. Csak a közlekedési kultúra marad. Az az egész országban rémes: miután a gépkocsiállomány fele szürke kereskedelemmel Japánból érkezik és balkormányos, nem sok szerepe van a sávoknak. Erre azért fel kell készülni. De meg lehet szokni. Ezt is.

De ilyen fokú mérhetetlen kedvességgel még a legendás arab vendégszeretetről híres Közel-Keleten sem igen találkoztam. Ha nem jurtában száll meg az utazó vagy a teljesen lakatlan hegyekben maga felverte sátorban, akkor minden faluban megtalálja a helyi falusi turizmus objektumait: a gasztínyicakánt üzemelő apró családi házakat, ahol arcpirítóan kicsiny összegekért aludhat, vacsorálhat és reggelizhet. És beszélgethet éjszakába nyúlóan a helyekkel. Ezeken a helyeken a vodkát kell bírni.

Az útmentén mindenütt integető gyerekek, felnőttek. A legnagyobb szurkolók pedig a rendőrök, akik mintha a helyi rendőr akadémián tanrendbe vették volna, minduttalan „Tour de France!”-kiáltással biztatják az elcsigázott kerékpárost. És még egy – nem elhanyagolható – pozitívum: errefelé nyoma sincs a világ számos vidékén (nem nevesítünk) kamaszok által űzött népi játéknak, a bringás gyümölcsökkel, kavicsokkal, kövekkel vagy féltéglával való dobálásának.

Ahol aztán már végkép képtelenség hajtani a meredek sziklafalak miatt, bárhonnan elindulhatunk trekkingelni. Ennek bemutatása már nem tartozik ezen írás kereteibe, de annyit elmesélnék, hogy mi volt az utazás non plus ultrája. Az ország keleti végein, a Karakol feletti hegyekben háromezer méter felett található Altin Arashan. A festői völgyben hőforrások fakadnak. Az ide feltekerés már önmagában komoly hormon-felszabadító élmény, de amennyiben innen felkapaszkodunk valamelyik négyezer méter körüli csúcsra, hágóra, s este visszatérve belemerülünk a forróvizes medencék egyikébe, kezünkben mondjuk egy Vámbéry-kötettel, úgy érezhetjük, innen nincs hova hazatérni.