A libanoni főváros, Bejrút és az ország déli részének központja, Szajda a történelem évszázadai – vagy talán pontosabban: évezredei – során hagyományosan Damaszkusz földközi-tengeri kikötője volt. Nagy-Libanon főként helyi maronita és drúz előkelőségek által inspirált s a franciák által megvalósított létrejötte után azonban a Libanon és Antilibanon-hegységek kétezres csúcsai hirtelen valós földrajzi gátjává lettek a szír főváros és a tengerpart közötti kereskedelemnek.
Ugyanez azonban kevésbé mondható el az Észak-Libanon gazdasági-politikai centrumának számító Tripoliról. Ez a város – köszönhetően észak-északkelet felé való földrajzi nyitottságának, valamint a határokon átnyúló családi-felekezeti kapcsolatrendszerének – Közép-Szíria (Humsz-Hamá) tengeri kijárata maradt mindmáig. Sőt, szerencsésebb időszakokban a város kereskedelmi akciórádiusza egészen a nagy folyóvölgyekig – a modern korban Irakig – elnyúlt.
Ide érkezvén a város fílingjét magába szippantva az ember már félig-meddig Szíriában érezheti magát. Például, van a város közepén park, terra rosa-talajjal, óratoronnyal, padokkal és közkúttal, ami a szomszédos Nagy Testvér poliszainak elengedhetetlen sajátja. A kínai porceláncsészéket kasztanyettaként csörgető kitaposott-cipős-vasaltnadrágos-fekete-bőrkabátos árus által hajszálpontosan öt másodperces időközönként utánozhatatlan torokhangon produkált „kófi”-felkiáltással kínált, faszénnel melegen tartott alumíniumkannákból műanyag pohárba öntött arab kávé íze is Szíria illatait idézi. Ezt a benyomást tovább erősítik a kaotikus forgalomban kavargó taxik, a cipőpucolók serege, a legújabb mozifilmeket kétkerekű gurulóboltra terített aszli (azaz eredeti…) DVD-n terjesztő árusok hada vagy a város – legalábbis a belső kerületek – épületei. És végül természetesen az enyhén dzsumbujos bazár, ahol akármikor is jártam errefelé az elmúlt lassan két évtizedben, mindig lehetett kapni élő mókust. Jobb napokon meg majmot.
A városban az elmúlt hónapokban csaknem százan haltak meg kisebb-nagyobb, de mondhatnánk, permanens csatározások folytán. Nyáron két szunnita mecsetnél (al-Szalám, al-Taqwá) robbantottak – vélhetően alavita szervezetek, s a támadásokban negyvenöten lelték halálukat. A város és Észak-Libanon vezető muftija, Málik al-Siár sejk október közepéig külföldön tartózkodott, miután életveszélyesen megfenyegették. A fegyverropogás lassan úgy hozzátartozik az utcák zajához, mint a fékpedált általánosan helyettesítő folytonos dudaszó. Reggelimet, ebédemet vagy vacsorámat a vendéglátó család teraszán elköltve fel sem figyeltünk már a géppisztolyok s néha egy-egy nagyobb kaliberű fegyver kelepelésére. „Mint az esküvői tűzijátékok” – mondta rezignáltan az egyik házigazda.
A múlt héten aztán egy kicsit veszélyesebbé vált a helyzet. Alavita munkásokat szállító kisbuszra támadtak fegyveresek és jól megsorozták a járművet. Az incidensnek „csak” sebesültje voltak, de a szituáció kísértetiesen emlékeztetett a hosszú polgárháború (1975-1992) nyitányának tekintett esetre, amikor keresztény milicisták lőttek szitává egy palesztinokat szállító buszt – utasaikkal egyetemben – Bejrút Ajn al-Rummána-negyedében. Az akkori eset után megállíthatatlanul eszkalálódott a helyzet: az elkövetkező tizenhét évben mindenki mindenkivel szembe találta magát a társadalmat felőrlő polgárháborúban.
Ettől fél az ország lakossága ma is. A szíriai polgárháború beszivárgása ugyanis – az előbb említett okok miatt – legerőteljesebben az északi fővárosban és környékén érezteti a hatását. Tripoli lakosságának csaknem nyolcvan százaléka szunnita, a maradék húsz százalékon pedig úgy fele-fele arányban osztoznak a keresztények és az alaviták. Ez utóbbi több mint húszezres lélekszámú közösség családi kapcsolataik révén erősen kötődnek a jelenlegi szíriai vezetéshez, s ezen elkötelezettségüknek egyre inkább fegyveresen is hangot adnak.
A város északkeleti részén fekvő Dzsabal Muhszin-negyedet (جبل محسن) gyakorlatilag csak alaviták lakják. A terület északi irányban nyitott egészen az országhatárig. Így az ugyancsak nem elhanyagolható alavita közösségek lakta köztes terület fontos utánpótlási útvonal a számukra. Ezt a logisztikai hálózatot igyekeznek felszámolni a városban egyre erősebb szalafita (néhol dzsihádista) csoportok, amelyek hagyományos bázisa, a Báb al-Tabbána- (باب التبانة) és al-Qubba (القبة) negyedek a konfliktust élezendő közvetlenül határos a Dzsabal Muhszinnal. A két negyed határa mára fronttá alakult. Időnként ugyan – miként éppen napokban is – bevonulnak ide a libanoni hadsereg és a belbiztonsági erők egységei – szétválasztandó a harcoló feleket, de a konfliktust felszámolni képtelenek.
A szemben álló felek mögött ugyanis a térség egymással hatalmi küzdelembe bonyolódott országok állnak. Az alavitákat az Aszad-i Szíria és legfőbb regionális szövetségese, Irán támogatja. Nem mindegy számukra ugyanis, hogy a szíriai polgárháború esetleges végével – akár marad a jelenlegi szír vezetés, akár átmeneti kormányzás kezdődik, akár teljes átalakulás következik be –, milyen erősek lesznek a legfőbb libanoni szövetséges, azaz a Hezbollah és támogatói belpolitikai pozíciói. Különösen annak fényében, hogy egy éven belül új parlamentet és új köztársasági elnököt kell választani a cédrusok alatt. Irán és az Aszad-kormány számára kiemelt fontosságú, hogy Libanonban újabb és újabb társadalmi csoportokat és régiókat szerezzenek meg szövetségesi hálózatuk támogatására.
Ugyanakkor az Iránnal politikai-ideológiai háborúban álló Szaúd-Arábia mind kormányzati szinten, mind vallási alapítványain keresztül egyre erőteljesebben támogatja a szoft és kevésbé mérsékelt szunnita irányzatokat. A sokszínű szalafita csoportok szíriai tevékenysége elképzelhetetlen lenne a szaúdi támogatás nélkül, miként erősödő libanoni tevékenységük mögött is az Arab-félszigeti monarchia áll.
Libanonban az ezredforduló óta aktivizálódtak az extremista szunnita vallási mozgalmak, kezdve Basszám al-Kandzs Danníjé-i Csoportjának 2000-es próbálkozásától, a palesztin táborokban szárba szökkenő szunnita szélsőségesek hálózati rendszerén át a Fath al-Iszlám Nahr al-Bárid-i a libanoni hadsereg általi véres megsemmisítéséig.
Illetve ideiglenes felszámolásáig. Mivel a szunnita szélsőségesek felszámolása soha nem sikerült. Egyes libanoni politológusok általam is osztott véleménye szerint ennek oka, hogy Szaúd-Arábia és Öbölbeli csatolt részei a szélsőségesekkel párhuzamosan folyamatosan támogatják (vagy durvábban fogalmazva: tartják el) a mérsékelt szunnita politikai erőket is. Libanonban például a Nyugat-barátnak nevezett oldal vezető mozgalmát, a meggyilkolt ex-miniszterelnök, Rafíq al-Harírí által alapított s most fia, Szaad vezette Jövő/Musztaqbal Irányzatot. E támogatás fejében ezek a mérsékelt szunnita erők el kell, hogy nézzék az Öböl-monarchiák szélsőségeseket megcélzó támogatását. Ezt a magatartásukat aztán erősíti a vélt vagy valós Iráni fenyegetés.
A libanoniak mindig büszkén hangoztatják, hogy országuk – politikai, gazdasági és vallási/kulturális értelemben – sokkal nagyobb területre van hatással, mint a jelenlegi határok által körbekerített tízezer négyzetkilométeres földdarab. Hát igen, sokkal nagyobbra. De ez visszafelé is igaz. Libanonban valamennyi, az imént említett síkon elfér az egész Közel-Kelet szőröstül-bőröstül. Ennek azonban folyománya az is, hogy régió minden hatalmi játszmája begyűrűzik ide. S általában ez szét is feszíti a politikai kereteket. És megszünteti a rendkívül ingatag társadalmi-felekezeti békét…
