Timbuktu már az események kezdetén felkerült a hír-térképre, miután elterjedt, hogy az iszlamisták megkezdték a városban található – és egész Nyugat-Afrikában a legnagyobb középkori iszlám kéziratgyűjtemény megsemmisítését. Hogy ez az elképzelésük meddig jutott a megvalósításban, még kérdéses, viszont több támadás indult a városban található szúfi emlékhelyek ellen. Miként az Anszár al-Dín szóvivője, Sanad Oulad Bouamama kijelentette: céljuk, hogy az iszlám magreb vallási-kulturális központjának számító Timbuktut megtisztítsák minden Muhammad vallásától idegen és káros hatástól és a „tiszta iszlám” nyugat-afrikai fővárosává tegyék.
A televíziókészülékek összetörése afganisztáni emlékképeket indukálnak. A dohányraktárak felgyújtását különösen ellenzik a helyi kereskedők, mondván, nincs olyan muszlim vallásjogtudós, aki tiltaná a cigarettázást. Másrészt arra emlékeztetik a túlbuzgó iszlamistákat, hogy ideológiai hittestvéreik Afganisztánban semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy hasznot húzzanak a kábítószer-bizniszből. (Ez persze így ebben a formában nem igaz, de a lényeg, hogy mit hisznek a timbuktui trafikosok…)
A rombolóerők kiélésének másik terepe a sírok, mauzóleumok és emlékművek világa. A szalafita irányzat ragaszkodik ahhoz az isteni törvény-értelmezéshez, miszerint imádkozni és zarándokolni csak a mekkai Kába szentélye felé lehet, minden más fohásszal, imával, közbenjárási céllal történő sír-látogatás – legyen az elhunyt bármilyen erényes és elismert muszlim – az Istenhez való társítás (sirk) kategóriájába esik. Ezek alapján indult támadás a városok emlékművei ellen. A társadalom igazi ellenállásba azonban az a törekvésük ütközik, hogy felszámolnák a Nyugat-Afrikában különösen fontos társadalmi-kulturális szerepet játszó muszlim „szent emberek” (marabutok) síremlékeit.
Valahol ez az az ügy, amiben kicsorbulhat a bicskájuk. Maliban – miként egész Nyugat-Afrikában – észak-afrikai muszlim kereskedők terjesztették el az iszlámot mintegy ezer évvel ezelőtt. Mégpedig az iszlám népi-misztikus irányzatát. A szúfizmus társadalomszervező ereje megkerülhetetlen lett. A beduinok de a városlakók és vidéki parasztok számára is egy-egy körükbe került általános tiszteletnek örvendő szúfi misztikus, „szent ember” sírja szakrális hellyé változott, amely köré szerveződött az adott közösség (törzs, család) spirituális élete. A marabut – az Istennel összekötött (marbút) ember – sírja összeköttetést jelentett és jelent a hívő számára, aki iránt a sírjához tett látogatásokkal fejezi ki tiszteletét és kérheti közbenjárását a transzcendens irányába.
A szalaf, azaz az első muszlim generációk számára ez a hagyomány valóban elfogadhatatlan és az iszlám előtti dzsáhilíja korára vagy a kortárs keresztényekre emlékeztethette őket. Az iszlám befogadásának népi szintje azonban igényelte ezeket a kvázi kapcsolódási pontokat a transzcendens, az isteni, Allah felé. A síiták számára ez bontakozott ki az imám-tanban és az imámok sírjainak látogatásában, a szúfizmusban pedig ezt találjuk meg a szúfi mesterek személye köré szerveződő kultuszokban.
Timbuktut „a háromszázharminchárom szent városá”-nak is hívják, tekintve az itt található tekintélyes számú szúfi mester-síremléket. Az ezek ellen irányuló iszlamista támadás komoly társadalmi ellenállásba ütközhet. Pedig a városokban a Vallás Segítőinek támogatásra lenne szüksége. A dzsihádista szalafizmussal feltüzelt sivatagi tuaregek államalapítási szándéka csak a helyi viszonyokhoz való adaptációval sikerülhet. Erre pedig nemigen mutatnak jelek.
Ami még súlyosabbá teheti a problémát, az az általam már többször is emlegetett Szudán példája. Bár a „nemzeti önrendelkezés” kétségtelenül szép és támogatandó törekvés, Dél-Szudán kiválása regionális hatású lehet: kézzel fogható célkitűzéseket adott az iszlamista eszmék hatása alá kerülő szaharai tuareg mozgalmak kezébe. Ennek alapján a szeparatista gondolatok több ország egységét fenyegetik Mauritániától Marokkón, Algérián és Líbián át Nigerig és Csádig.
