Van Bejrútban egy történész. Kedvemre való, csendes, szerény, doktorátusait Libanon mellett a Sorbonne-on is szerzette volt. A tanítványain kívül jóformán nem ismeri senki. Illetve úgy érzem, még a tanítványainak egy része is kitörölte őt az emlékezetéből, de erről kicsit később..A Libanonról meglévő nyugati sztereotípiáknak - természetesen - zsigerileg ellentmondva, máig egyszerre tanít az - elvileg - szekuláris állami Libanoni Egyetemen, a jezsuita Szent Józsefen és az én első bejrúti alma materemben, egy szunnita vallási egyetemen. Többek között.

Bírtam őt. (Azt hiszem ő is engem, talán, de ez teljes mértékben lényegtelen.) Az iszlám történelem mellett ő tartotta az iszlám filozófiai kurzusokat is. Na, ott volt a baj.

A szunnita iszlám viszonya a filozófiához - finoman fogalmazva - meglehetősen ambivalens. A muszlim filozófus a későantik/koraközépkori iszlám virágkorában a különutas, a mainstream teológiától kiszorított par excellence "értelmiségi" pálya volt. (A harmadik út a korai szúfizmus volt - majd visszatérünk rea.) A görög/hellén világból áthagyományozódott filozófia - hát még a logika - mindig is minimum gyanús maradt a teológia számára; az istenérveket nem szerették logikai derivátumokként hallgatni. Bizonyítéknak ott volt a Szöveg.

A síiták azonban a legkorábbi időktől nyitottan fordultak a görög hagyományhoz. Ez már az imámok korából (632-870k.) kimutatható. Aztán, amikor a perzsa hagyomány elegyedett a síizmussal, a filozófia és annak oldalhajtásai virágzásnak indultak síita vonalon. A vallásoktatás egyik alappillére lett. Abban a hauzában is, ahol én tanultam.

De a szunnitáknál kiverte a biztosítékot, amikor a prof a platoni ideális állam elméletét (المدينة الفاضلة) taglalta. Még hogy a filozófusok mondják meg a tutit! Pedig micsoda mesterek voltak: al-Kindí, al-Fárábí, Ibn Sziná, Ibn Rusd, Ibn Bádzsa... A profnak sehogy sem sikerült megkedveltetnie e porladó óriásokat.

Mindenesetre az iszlám filozófiájában Platón (أفلاطون) volt a No.1. De a neoplatonista Plótinosz (أفلوطين) is alap.

A szúfiknak mindenképpen.

(Az Arabati Baba tekke Tetovóban. A mester/tanító/pír lakótornya.)

Íszágúdzsí

Plótinosz - mondhatni - az utolsó pillanatban élt. Abban az évszázadban, amikor az antikvitás még - bár valamelyest mélyrepülésben - szárnyalhatott. Összegezhetett, sőt új irányok lehetőségét lebbentette fel.

Izgalmas kor volt, a "világpolitikában" viszonylagos stabilitást alakított ki a négy antik nagyhatalom (Róma, Parthia, Ashoka Indiája és a lassan halódó Han-dinasztia Kínája). Termékeny szellemi verseny folyt a késő antik szellemi áramlatok (gnoszticizmus, arisztoteliánus és püthagoreus hagyomány, neoplatonizmus) és különféle keleti gondolati rendszerek (Mithra-kultusz, káldeus mágikus tradició, orákulumok stb.) között.

Aztán - legalábbis Nyugaton (értsd: római birodalom) az egészet elvitte a kiscica. Jött a nagy ponyva- és köpönyegforgató tarszuszi mesemondó Pál és az ő gondolatvilága. Egy antik szellemi ember bizton tragédiaként élte meg ezt. Például, hogy a testiség diabolizálása keretében megszűnt a közösségi széklet- és vizeletürítés.

(Efeszoszban például anno 2008 forró júniusában leültem egy ilyes közösségi vécésorra s eltűnődtem a a világ mulandóságán.)

Késő/vég-antik útirány-fellebbentő volt Plótinosz. I. sz. 204-ben született és amikor 271-ben meghalt, már élt Constantinus, aki majd meghozza a végzetes döntést. A közép-platonikusok toporgása után után ő valóban tovább fejleszette a Mester tanait.

A részletek is izgalmasak. Most csak annyit, hogy a három metasztázis elmélete több szellemi irányzatnak adott évszázadokra muníciót. A teremtő Egy, a megismerő Értelem és a megismerés tárgya, a Lélek három gondolati metódus magvát rejtette: az első a metafizikust, a második az exegézist, a harmadik a vallási/hitelvi közelítést.

Plótinos gondolatvilágának másik pillére, hogy a világ az Egyből kiáramlás (emanáció) által keletkezik. Ez egy nagyon érzékeny és bonyolult téma. Az iszlám filozófusai ezzel kapcsolatban nem is a Szövegben szereplő teremtés megerősítését keresték, hanem leginkább azzal vitáztak, hogy ha az emanáció határoz meg minden teremtett dolgot és lényt, akkor mit kezdünk a szabad akarat kérdésével. (Plótinosz tagadta ezt.)

A három metasztázis és az emanáció, a felülről lefelé történő teremtés azonban "visszafordítható" folyamat. Pontosabban az életben elérhető boldogság útja éppen az emanáció vonalán való visszatérés lehet az Egyhez - mondotta Plótinosz. S ez a gondolat - mondani sem kell - máris misztikus irányzatok fő csapásiránya lett.

Leginkább a muszlim szúfizmusé. A bektasiaké is.

Mindezen csodálatosan bonyolult gondolatrendszernek valamennyi fogalmát ismerik és tanítják a síita hauzákban. (A szunnita oktatási rendszerben - miként említettem volt - ez már problematikusabb.) Plótinosz alapműve, az Isagogé ugyanis a 7. században Niszibiszi Anasztáziusz (Anastasius Baldoyo), Antiochia és a Kelet Szír Ortodox Egyházának pátriárkája (683-696) által lefordíttatott a Közel-Kelet akkori tudományos nyelvére, szírre.

Ötven évvel később pedig erről arabra. Ez lett a "szúfi teológiák" egyik - ha nem: az - alapműve. A bektasiké is.

Ezt a fordítást (Īszāgūdzsī/ إيساغوجي) a korai arab tudományosság és irodalom nagyágyúja, az indiai és perzsa irodalmat is az iszlám világába lopó perzsa származású, eredetileg zoroasztriánus Ibn al-Muqaffa'a végezte el 750 körül.

Nem bírom ki: ő meg úgy végezte - 756/757-ben harmincöt évesen, talán titkos manicheusként -, hogy a friss abbászida kalifa bászrai helytartója levágatta a végtagjait és a szeme láttára elégettette azokat, mely műveletet az életben tartott Ibn al-Muqaffa'ának végig kellett néznie. Aztán hagyták elvérezni.

"Sok van, mi csodálatos,
De az embernél nincs semmi csodálatosabb."

Ps. Plótinosz első számú tanítványa, életrajzírója, kvázi (ezt a felesleges és hangzatos töltelékszót kivált szeretem) Porphüriosz volt. Türoszi születésű vala. Ergo: libanoni. S eredetileg sémi neve volt: Malkhosz. Azt jelenti: király.

Hát ez király!

 (Felirat a tekkében: "Ó kapuk megnyitója, tárd ki előttünk a Legjobb Kaput!")