Olvasom Louis Bréhier testépítő eszköznek is beillő egyik alapművét, "A bizánci birodalom intézményei"-t. Megkerülhetetlen könyv,, a mester trilógiájának (még: Bizánc tündöklése és bukása valamint A bizánci civilizáció) talán legnehezebben emészthető eleme. De hát néha - mindig - szenvedni kell, ha tudni akarunk valamit. (Vagy minek?)

Bréhier Charles Diehl-lel volt a 20. század első felének bizantológus csúcs-duója. A másodiké meg Steven Runcinman és George Ostrogorsky. Rezignáltan mondanám, ezeket az embereket még magyar nyelven is lehet olvasni.

Vagy: lehetne.

Pedig nemcsak azért jó Bizáncról olvasni, hogy borzongjunk kissé egy borzalmas sztereotípiákkal leöntött, erősen sötét tónusú, tömjénfüstös, misztikus világtól, hanem hogy többet értsünk például a Keletből is. Bizánc geográfiai örököse, az oszmán birodalom kulturális téren is sok mindent adoptált belőle, az ortodox világ pedig a par excellence örököse lett, emígy saját környezetünkhöz is másképp viszonyulhatnánk. Meg önmagunkhoz is; Bizánc évszázadokon keresztül hatott a hungarus történelemre. Sőt, mai személyes interakcióinkban még mi is - egyre inkább nem csak relatíve - örökösei vagyunk.

Mindegy. Vissza a könyvhöz. Elemzi Bréhier a jogfejlődést (naná, Jusztiniánusz és az ő Corpus-a etc.) és jogalkalmazást. S ennek kapcsán a büntetőjogot. Azt írja, ez utóbbinak két, egymástól jól elkülöníthető korszaka volt.

Az elsőben (4-7. század) még a római hagyományok alapján, erősen érvényesült a halálbüntetés, mint a legszigorúbb büntetési tétel (elsősorban gyilkosság, megrontás és házasságtörés esetén).

Aztán a második korszakban (7-15. század) - úgymond a keresztényi erkölcsök megszilárdulása folytán - egyre inkább kerülni igyekeztek a halálbüntetést (csak gyilkosság, árulás és házasságtörés esetén) és előtérbe kerültek a csonkítások. Mondjuk ez az érvelés eleve érdekes vallásfilozófiai és teológiai kérdéseket vet fel, Bréhier azonban még tovább megy.

A válogatott csonkítási metódusok (szemkiszúrás, ólomöntés fülbe, orr- és ajaklevágás, arc-megbélyegzés, alkarcsonkolás stb.) elterjedésének okaként - a már említett kortárs kollégára, Diehlre hivatkozva - azt hozza fel, hogy ekkor "jelentős számú keleti, török, arab, perzsa meg szír vándorolt be a birodalomba, márpedig ezeknél a népeknél az effajta kínzásokat az ókor derekától kezdve állandóan alkalmazták."

Hozzá lehetne (kellene) tenni, hogy e valóban nagyszámú betelepültek valamennyien keleti keresztények voltak, akik a hosszú (százéves) bizánci-perzsa háború, majd az iszlám megjelenése és gyors előretörése idején menekültek a bizánci állam belső területeire. S hogy a büntetések brutalizálódása mennyire köthető e csoportokhoz, erősen kétséges. Nem beszélve arról, hogy a közigazgatási és tudományos (ezen belül a jogi) elit továbbra is szinte kizárólagosan görög maradt, így e jövevények igencsak kevéssé hathattak mondjuk a jogalkalmazásra.

A büntetés brutalizálódása belülről jött, mint az egyébként hanyatló társadalmi viszonyok egyik szimptómája. Maguk a korabeli bizánci jogászok is evangéliumi argumentumokat vettek elő a válogatottan kegyetlen büntetések igazolására.

Bréhier a könnyebb, a hárító utat választotta. Így zárja a témát: "Az, hogy Bizánc átvette (ti. a csonkolásos büntetések gyakorlatát), újabb példája annak, hogy Kelet hatalma alá gyűrte a hellenizmust." Hmm.

De nincs nagy baj. Efféle könyveket nem olvas már senki. Mondják, a neten minden fent van.

A kutyák, a macskák meg az uszítás.