Úgy tizennégy évvel ezelőtt barátommal az Alpokat kerekeztük végig. Éppen a Rätische Alpen hegyeiben jártunk, valahol a Flüela- és a Stelvio-passok között, amikor eleredt az eső. Ezen különösebben nem csodálkoztunk, miután az egy olyan nyár volt, hogy egyátalán nem volt nyár; mindennap zuhogott - különösen az Alpokban.
Rutinosan be is húzódtunk egy buszmegbe, én rögtön előhúztam a Tārīkh Lubnān al-Qaszīr (Libanon rövid története) című - többedmagával magammal hucolt könyvet s belemélyedtem. Társam elnéző somolygása közepette.
Nem sokat haladhattam a szövegben, mután fontos látnivalónk akadt. Srévizavé az egyik házból kijött egy ötvenes úr. Vasalt nadrágban, szürke kardigánban, hajadonfőtt. Két kezében megtömött szatyrok, s elindult a kábé ötven méteres előkerten át (ez elé nem teszek jelzőt). Lassan kisétált a járdára, ott balra fordult és ment még ötven métert. Ekkorra már a farpofái között csuroghatott alá az esővíz.
Aztán megállt a célobjektumnál, a szelektív hulladékgyűjtő konténereknél. És mérhetetlen nyugalommal szortírozni kezdte a szemetet. Megfigyelőpontunkból azt nem láttuk, hogy ott helyben végzi-e például a - bizonyára még otthon kimosott - tejesdobozok szakszerű szortírozását (kupak és környéke le, a doboz kifordítása, majd a belső műanyag vagy fémfólia lenyúzása a papírburokról), de bizonyosan azt is megtette.
Jó húsz percig dolgozott, a haja olyan csapzott volt, mint Klaus-Maria Brandauernek a Mefisztó zárójelenetében, majd ugyanazokkal a kimért léptekkel hazasétált.
Azt hiszem nem nagyon jutottunk szóhoz.
(Egyébként nem csak mi figyeltünk. Az eső elálltával leültünk a falu központjában tízóraizni s nem kellett sokat várni, jött a Polizei és igazoltatott. Az út során nem először. De hát, lelkes Dürrenmatt-olvasóként azt kell, mondjam, ezen nem csodálkoztam.)
Tehát - a környezethez való viszonyban van ez. A skála egyik végén. A másikon meg az, amit itt mindenütt tapasztalok - s ma még inkább tapasztalhattam. A brutális környezet/természetrombolás mellett a szennyezést és szemetelést.
Sarawak egyik legkisebb, de legizgalmasabb nemzeti parkjához tekertem, a bakoihoz. Ez a Sarawak-folyó torkolatának legvégén terül el a tenger és a folyóágak által határolva. Nem is lehet végül bemenni, csak csónakkal. És az egész - mint a Paradicsom.
De az odavezető út! Mint Malajziában mindenhol; szemét, sitt, olajjal meg ki tudja mivel szennyezett lucskos talaj. Ipari bűz. A nemzeti park félszigete körbe van építve gyárakkal, kikötői dokkokkal, amelyekből jó pár nem is működik - de mellettük már építik az újat.
És mindenfelé füstokádó teherautók, dózerek. Új utak épülnek. Az egyik egy kétszer két sávos "autópálya" lesz, hogy még több turista jöhessen a parkba, még gyorsabban. Ehhez már újabb erdősávot vágtak ki.
Nem tudom.
De a park felé vezető út végpontján helyes kis halászfalucska áll, kedves helyiekkel, akik többnyire Borneó "eredeti" lakosai (a dajákok), közül kerülnek ki. Jól éreztem magam a körükben.
Igaz a helyi kínai éttermes majdnem kihúzta a gyufát, miután 1 óra 20 perc alatt volt képes szervírozni a kagylós-tojásos rizst. De ekkor kinéztem a folyóra és megnyugodtam.
Este pedig teljesen. Miután egy órán keresztül hallgattam egy iban utcazenész játékát népi hangszerükön, a szepán.