Drótszamár ide, drótszamár oda, a helyi közlekedési eszközöket mindig ki kell próbálni. A nagyvárosi metró-hév-villamos-busz már volt KL-ben meg Szingapúrban, hajó meg Tiomanra/ról. Jöhetett a vonat.
Az Ipoh-Kuala Langsar viszonylat oda-vissza. Tanulságos volt. Miként az állomások alapos vizitációja is. Ez utóbbiak minden országban alapvető célpontjaim (már ahol van vasút). Tudniillik (ez micsoda kifejezés!) árulkodóak. Valami mély, titokzatos oknál fogva ugyanis a vasút az a szervezet, amely nem vagy csak iszonyatos erőfeszítések árán tudja karban tartani a környezetét. Pedig mondják ugye, hogy a vasút környezetbarátabb (különösen a villanyos fajta) a közúti forgalomnál. Ez egy főre vetítve biztos így van, a vasúti környezet - néhány kevés kivételtől eltekintve - brutális.
A vasútállomásokat a nett országokban már karban tudják tartani (Mo. azt hiszem, nem kell magyarázni, nem tartozik közéjük, meg amúgy is a MÁV... tudjuk), de az azokon túli - és főként mögötti - területeket ott sem nagyon.
Említenék egy példát tavalyról. Eső- és viharprogram miatt ottani kerekezésemet megszakítván kipróbálva a Nagy-Bælten átívelő hidat a Nyborg-Koppenhága viszonylaton, a vasútállomásokra be- és kifutó szakaszokon láttam halmozott mennyiségű rozsdás tereptárgyat az egyébként tüchtig Dániában. És az ország szakrális központjának mondható roskildei állomás hátulról - szomorúan kell, mondjam - nem különbözött a ferencvárosi rendezőpályaudvar (ha még van olyan) milliőjétől. Egész elkeseredtem ott és akkor.
Mindegy. Itt is csőrös hiperszuper kínai szerelvények jönnek-mennek, a régi állomásépületek meg rohadnak lefele. Mint a tegnap bemutatott ipohi birodalmi vakzál.
Aztán ott a minden tüchtigség legfőbb mércéje, az állomásvécé. Na, itt itt is kibújt a szög a zsákból. Meglehetősen tré volt, pregnáns, az orromat is tisztíccsa-szaggal. (Persze mindez nem hepciáskodás, igyekszem tárgyilagos maradni, tekintve, hogy egy olyan országból származom, ahol ezek az említett paraméteter-mutató a béka segge alatt vannak.)
Odafelé az utazás is vígan telt. A szakaszban egy maláj TKM-csapat utazott.
Aki nem ismerné, ez a Tájak-Korok-Múzeumok nevű kulturális szervezet kis hazánkban, melynek - dicsekedhetek - 1983-ban, kisdiákként (ez valami hihetetlenül idióta szó!) mint kétszeres arany- és egyszeres bronz-fokozatú pecsétgyűjtő lehettem tagja. A szervezet - talán a tagok többsége biológiai órájának előrehaladtával - a múzeumok és várak felől egyre inkább a különböző temetők és sírkertek látogatása felé orientálódott. Azóta a TKM számomra Temetők-Kripták-Mauzóleumok Klubként (röviden Kripta Klub vagy kriptások) funkcionál. Nekem az tette be az ajtót náluk, amikor egy fóti kiránduláson a csodálatos mór stílusú templomban a Károlyi-kriptában a sok fekete szarkofág között egy idős asszony felvisított: "Gyerekkoporsó!" Mire az egész társaság lihegve már-már valamiféle öregkori orgazmus hevületével a fekete rácshoz nyomakodott - spirituális kapcsolatba lépni a nevezett céltárgyal.
Mindegy. A szakaszban tehát egy maláj TKM-csoport utazott s olyan hangosak voltak, mint egy másodikos gimis osztálykirándulás. Az egyik néni kiváló angolsággal elnézést is kért a zajongásért, mondta, hogy a félsziget déli részéről jöttek, most vannak itt először s nagyon izgatottak.
Engem nem zavartak. Azon azonban elgondolkodtam, hogy felaljzottságuk oka nem az-e, hogy a peraki szultánok temetkezési helyére igyekeznek... (Akkor lenne kerek a világ s egységes az emberiség.)
Merthogy Kuala Kangsar (KK) Peraki Szultanátus uralkodói székhelye. Az adminisztratív pedig Ipoh. Mint a már meglátogatott-említett Pahangi Szultanátusban Perak és Kuantan. KK álmos kis hely, ahol ugyancsak építkeztek a britek. Például iskolát; kép lent. És a félsziget talán legszebb mecsetét. Ez az alábbi módon esett.
A peraki szultán, teljes nevén Sultan Idris Murshidul Adzam Shah I Ibni Almarhum Raja Bendahara Alang Iskandar Teja (szép, az igazsághoz tartozik, hogy ez a litánia az Almarhum-tól már az elhunyt édesapa becses nevét tartalmazza), tehát a szultán megbetegedett Port Dicksonban. Ezen - ottani tapasztalataim szerint - nem csodálkozom. Miután csodásan meggyógyult (tán eljött PD-ból), elhatározta, hogy KK-ban mecsetet emeltet, hol már állott kis fekete-sárga palotácskája (kép alant, azóta utódai irgalmatlan nagy monstrumkastélyt emeltettek, mit megközelíteni sem lehet, ugyancsak kép). Meg is bízta a legautentikusabb helyi építészt, aki nem volt más, mint a tegnap általam felmagsztalt A. B. Hubback. Az eredmény egy csodálatos, alapmotívumaiban mór stílusú épület lett.
(Amiről tudni kell, hogy az ahhoz kötött jellegzetes csíkozott félköríves motívum nem is az iszlám ibériai művészetének eredménye, hanem átvétel. Az iszlám érkezése előtti vizigót építészetből. Van ennek egy csodálatos példája - a 7. század végén épült, közvetlenül az iszlám érkezése előtt - az észak-spanyolországi Palencia mellett (San Juan de Baños). Lenyűgöző kis templomocska, amikor öt éve arra bicikliztem, reggel előtte üldögélve másfél liter tejet szopogattam el, várván valakit, hogy kinyissa. Aztán jött egy ugyancsak csodaszép nő és kinyitotta. Érdemes volt várni. Ha most otthon lennék, mindjárt gurítanék is képet. Nem a nőről.)
Szegény meggyógyult szultán végül nem érhette meg a mecset átadását, még előtte a mellette álló szultáni mauzóleumba került. A fia avatta fel 1917-ben. Úgy hívták Sultan Abdul Jalil Karamatullah Nasiruddin Mukhataram Shah Ibni Almarhum Idris Murshidul Adzam Shah I Rahmatullah.
Megjegyzés: a városi harcjármű-kiállításról eddig azt gondoltam, valami szocialista különlegesség. A játszótéri gyümölcs-szemetesek dizájnja is hamisíthatatlanul szovjet. Ilyeneket láttam szerte Belső-Ázsiában. Simán elmenne a hívai vidámparkba. Az igazán emlékezetes volt.
