A szovjet hatalom kiépítése a Kaukázusban sem volt sétagalopp. Grúziában és Azerbajdzsánban is voltak átmeneti államok, ahol már a bolsevikok diktáltak. Aztán jött a konszolidáció, a kartográfiai sakkozás, de húszas éves sem jelentették az ellenállás végét.

Amikor a nem messze északra, később a magyar bakák és munkaszolgálatosok számára is nevezetes kanyarulatát leíró Don végleg elcsendesült, s a irodalomtörténeti legenda szerint az ifjú Solohov Mihály kihalászta egy halott fehér tiszt iszákjából a később Nobel-díjat érő mű kéziratait, az észak-kaukázusi muszlim közösségben tovább szerveződött az ellenállás. Ennek ismét élén pedig ismét naqsbandi mesterek álltak.

A két fő taríqa között a bolsevik hatalomátvételig egyébként elég jól lehet disztingválni: míg a Naqasbandíja - máig ható érvénnyel - a harcos, a dzsihádra inkább hajló álláspontot preferálta, a Qádiríja maradt a pietista, visszahúzódó, inkább a spirituális életre koncetráló rezisztens viselkedésforma mellett.

Ennek megfelelően a húszas évek elejének vezető személyiségei is a Naqsbadíjá-ból kerültek ki. Ilyen volt Nadzsmuddín Gotzo és Uzun Hadzsi. Az előbbi 1920-ban dzsihádot hirdetve 1926-ig ellenállt, harcolt először a Gyenyikin-féle fehérek, majd a Vörös Hadsereg ellen, s végül a iszlamista ellenállás leverésére odaküldött 11. hadsereg felszámolta fegyveres erőit, őt magát pedig fogságba ejtette majd kivégezte. Uzun Hadzsival - kilencven éves lévén - a természet végzett.

Az észak-kaukázusi konszolidáció azonban nehezen ment. A húszas-harmincas évek hatalomoptimalizálási gyakorlatként űzött nagy bolsevik sportja, a belső határok tologatása itt is intenzív volt (lásd még na primér Szovjet-Belső-Ázsiát). 1921 és 1924 között Hegyi/Gorszkaja ASZSZR-nek nevezték a régiót (a Dagesztáni ASZSZR mellett), majd lett belőle Észak-Oszét és Ingus Autonóm Terület, hogy aztán a harmincas évek végére lassan kialakuljanak a mai közigazgatási határok.

Közben pedig a továbbra is fel-fellángolt a muszlim lakosság ellenállása - elsősorban csecsen és ingus mozgalmak formájában. 1936-ban és 1940-ben újabb lázadások robbantak ki, elsősorban csecsen nacionalisták vezetésével (mint Mir Sapirov), de a mozgalom társadalmi hátterét - érdekességként - a Qádiríja taríqa követői alkották. A lázadásokat hamar leverték, de a hygekbe húzódva, a Qádiríja-hálózatot kihasználva az ellenállók egyes vidékekken 1948-ig kitartottak.

Amikor a nácikkal való kollaborálás vádjával az sztálini rezsim az észak-kaukáusi népeket (elsősorban a csecseneket) is megutaztatta, s a kies Kazahsztánba (és részben Szibériába) telepítette - akaratát kívül - két fontos következményt is indukált: a Qádiríja-rend ezáltal szélesebb körben elterjedt és a Naqsbandíja pedig társadalmilag megerősödött Közép-Ázsiában is, és - mint fontos identitásképző elem - fontos szerepet játszott a száműzött közösségek társadalmi öntudatának és összetartozásának megszilárdításában. Ennek akkor lett igazán nagy jelentősége, amikor az ötvenes évek második felében ezek a közösségek hivatalosan is visszatérhettek észak-kaukázusi otthonaikba, ahol a szúfi vallási vezetők - a szovjet hatalom által persze erősen megszűrve és lojalizálva - a helyi közösségek de facto elöljárói lehettek.

A hatvanas-hetvenes években a helyi autonóm köztársaságok pártvezetői valamennyien szoros kapcsolatokat ápoltak ezekkel a domesztikált szúfi spirituális vezetőkkel, akikkel szemben késő nyolcvanas években, a Szovjetunió szétesésének idején akkumulálódó gazdasági-társadalmi válságban így komoly legitimációs kérdések merültek fel.

És ekkor már voltak más ideológián alapuló válaszok.