iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Az alavita területi entitás gyökerei

2012. október 06. 05:14 - politics&islam

A szíriai polgárháború eseményei egyre többször vetik fel az alavita kisebbség jövőjének kérdését. Mind gyakrabban merül fel az a forgatókönyv is, hogy a politikai/katonai hatalmat eddig nagy részben birtokló kisebbség, amennyiben elveszíti a központi kormány feletti ellenőrzést, eredeti „szállásterületén” folytathat utóvédharcot, sőt, akár valamilyen politikai/vallási/kulturális autonómiára vagy esetleg függetlenségre is törekedhet. Ez utóbbi opció persze a szír állam szétesésével (például a kurdok önállósodásával is) járna, ami nehezen belátható folyamatokat indukálna a régióban. Ez pedig egyetlen szomszédos államnak (Törökország, Izrael, Libanon, Jordánia, Irak) sem lehet érdeke. A lehetőség azonban ettől függetlenül fenn áll.

Az alavita entitás modern kori gyökerei az első világháborút követő francia mandátumkorszakig nyúlnak vissza. A volt oszmán felügyeletet (a bejrúti, damaszkuszi, aleppói vilajet és a Deir az-Zúr-i szandzsák) megszerző franciák az arab egységesítő törekvések (lásd: Fejszál király rövid életű állama) megakadályozására a felügyeletük alá került területet 1920-ban szétdarabolták. Létrejött (Nagy-)Libanon, az erősen korlátozott önkormányzatú  Damszkuszi, Aleppói, Alavita és a Drúz Állam. A damaszkuszi és aleppói entitás már 1924-ben egyesült Szíria néven, de az alavita és drúz államalakulat még tizenkét évig működött.

A divide et impera-elv alapján történt felosztásnak reálpolitikai okai voltak. Miután a szunnita társadalmi bázisú Fejszál-féle államot a „híres” majszalúni csatában megsemmisítették (kis túlzással, röviden: egy repülőgép-egy bomba-francia győzelem), a két legharcosabb kisebbséget, az alavitákat és a drúzokat igyekeztek részben kielégíteni saját territórium feletti ellenőrzési jog megadásával, részben pedig leválasztani a régió szunnita többségi területeiről.

Az alavita állam határai – ugyancsak a jól ismert gyarmatosító-elveknek megfelelően nem fedte le az alaviták által lakott területeket. A síita gyökerű kisebbség falvai ugyanis Libanon északi részétől a mai törökországi Hatay tartomány északi vidékéig húzódtak. Ebből csak a középső, a libanoni határtól az akkor még az Aleppói Államhoz (ergo Szíriához) tartozó Alexandretta/İskenderun-i szandzsákig húzódott. (Ez utóbbit a franciák 1938-ban adták Törökországnak – ez is tanulságos történet.) Ugyanakkor az alavita hegyvidéki területhez csatolták a tengerparti sávot, amely az oszmán időkben tiltott terület volt a síita kisebbség számára és a hegyvidék keleti lábánál fekvő Orontész/Nahr al-Ászí völgy jelentős részét.

Az így létrejött alavita állam negyedmilliós lakosságában az alaviták 40-%-os kisebbséget alkottak a csaknem hasonló arányú Orontész-völgyi szunniták, 15%-os arányszámú tengerparti városi keresztények és 5%-os iszmáíliták mellett. Az elmúlt egy évszázadban azonban a tengerparti települések – különösen a régió-központ Latakija/al-Ládziqíja erősen elalavitásodtak.

Amikor a franciák 1936-ban egyesítették a szíriai mandátum-területeket és létrejött a mai Szíria (1938-ig az említett Alexandretta/İskenderun-i szandzsák területével az alavita lakosság kétféle módon viszonyult a damaszkuszi kormányhoz.

A tengerparti városok alavita kereskedői, akik zömében az oszmán állam összeomlása után, 1920 körül költöztek délre az Alexandretta-i szandzsák területéről, gazdasági érdekeiknek megfelelősen alapvetően a szíriai állam egysége mellett foglaltak állást. Hasonló állásponton volta az ekkor még igen csekély létszámú alavita értelmiség. A damaszkuszi központ támogatói azonban igen csekély hányadát tették ki az alavita közösségnek. (A húszas évek közepén például az Alavita Állam központjában a 35000 lakosból 500 volt alavita!)

Ugyanakkor a hegyvidéki – és még szíriai mértékkel mérve is rendkívül elmaradott körülmények között élő – alavita családok elutasították az egységet. 1933. február 10.-én a klánvezetők tanácskozásán hangot is adtak ennek a nézetüknek.

A franciákat értelemszerűen ez nem nagyon hatotta meg, 1936-ban hivatalosan megtörtént, majd 1939-re gyakorlatilag is befejeződött az egyesítés – érdekes hozadékokkal. Az egyik következmény volt, hogy a szunnita többség számára elfogadhatóvá kellett tenni az alavitákkal való együttélést. Ennek érdekében mind a szunnita mind az alavita vallásjogtudósok fatvák sorát adták ki, amelyekben megerősítik, hogy az alaviták is muszlimok. Ez az oszmán kor örökségéből adódóan nem volt tudatosítva a társadalomban.

A másik – hosszú távon döntő jelentőségű – lépés volt, hogy a mélyszegénységben élő alavita közösség társadalmi felemelkedését elősegítendő a franciák megnyitották és ösztönözték a katonai pályákat az alavita fiatalok előtt. A következményeket ismerjük: három évtized alatt a vezető katonai posztok zömében alavita tisztek kezébe kerültek és megalapozták a most recsegő-ropogó politikai struktúrát.

Érdekeségként jegyzem meg, hogy a harmincas-negyvenes években az egység ellenzői és az önálló alavita állam támogatói között volt egy Qardáha-faluból származó családfő, akit Alí  Szulamán al-Aszad-nak hívtak. A jelenlegi elnök nagyapjának álláspontja is mutatja, hogy – szükség esetén – nincs olyan messze a jelenlegi hatalom birtokosaitól a szeparatista gondolkodás.

Ezzel együtt Szíria egységének megkérdőjelezése széles kihatású geopolitikai kihívás.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr244821418

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nevezetes névtelen 2012.10.17. 22:24:59

Törökország lényegében egy önmaga által ásott (persze az "idegenkezűség" gyanúja is felmerül) csapdába lépett bele; nevezetesen szinte egyből a szíriai vezetés ellen fordult, minden fronton és minden módon. Nagy hiba volt, nem kellett volna, de vissza nem csinálható, vagyis a "keleti blokkhoz" (Oroszo., Irán, Kína) úgy tűnik elég nehéz út vezet. Törökország a nyugatiak ölébe lökődött. Lehet, hogy ez is volt a cél, későbbi célok elérése érdekében. Még valami: az eseményekkel foglalkozók szinte mindegyike készpénznek veszi a jelenlegi szíriai vezetés és Irán megbonthatatlan szövetségét. De ez csak részigazság, vagyis úgy tűnik, nem igaz. Irán vezetője egy tavaly őszi beszédében ugyanis finoman mintha arra utalt volna, hogy Szíriában az eseményeknek lehetnek más kimenetelei is akár, mint a jelenlegi állapot, és erre Iránnak vannak válaszai. (=ők akár a jelenlegi vezetésnél-rendszernél megfelelőbbet is el tudnak képzelni a saját szempontjukból, ha úgy alakul) Persze a szövetség fennáll.
süti beállítások módosítása