Messzi népekrűl, messzirűl

Gyermekkoromban egyértelműen a vasárnap délutánt rühelltem a legjobban. Tanulás-kényszer s előttünk az egész hét. Igaz, voltak filmek is három óra magasságában, de Claude Brasseur, Luis de Funes vagy Jean Marais kevesek voltak a jókedvhez. Utána jött a hétfő, úgy érződött, elindult valami. És erre beütött a kedd!

A hét legértelmetlenebb napja. Már benne a hétben, de még a felénél sem. S volt orosz. Без двух два, без трёх три и так дальше. Nyomasztó volt. Vagy nem.

Aztán este James Onedin, Doktor Sova és Thomas Lieven feloldották a görcsöket.

Onnantól minden ging wie am Schnürchen.

A kurdokkal háromszor foglalkoztam kicsit többet. A kilencvenes és a kétezres években terepmunkával, meg most. Hat éve meg a blogomon bohóckodtam a témáról kicsit. Kicsit felújítjuk. 

Odateszek a keddnek. Próbáljuk meg elolvasni!

xxx

Bevezetés

1995/96-ban különösen hosszú és csapadékos volt a tél. Október 6-án esett először és márciusig volt hó. A Közel-Keleten meg eső, a megszokottnál jóval nagyobb mennyiségben. A zömében kurdok lakta Észak-Kelet-Szíria ár- és belvíz alatt állt. A néhol szügyig vízben gázoló busszal nagy nehezen sikerült eljutnunk az iraki határ közelében elterülő kis Hól-tóhoz (بحيرة الحول). A partján iraki menekülttábor terült el, így a buszfordulóban posztoló közeg nem is igazán értette, hogy az itt egyébként igen ritkán felbukkanó európaiakként hogy is nem az ENSZ Menekültügyi Biztosságától jöttünk. Igaz, ha érezte volna a nüansznyi különbséget, akkor a ruházatom alapján inkább elcsámborgó táborlakónak néz.

Az olajkályhával fűtött rendőrőrs-sátorban végül megértettük vele: a tavat megnézni jöttünk. Ki is engedtek bennünket az acélszürke ég alatt acélkéken elterülő sós tó partjára, ahol a szemerkélő esőben pár birka küzdött a sziklás talajon itt-ott megbúvó fűvel – mellettük pásztor. Az öreg (?) kurd csendesen ázott, nézte velünk a tavat, aztán mesélt. Hogy a kurdok közvetlenül az özönvíz után jöttek ide. Mert, ugye, amikor visszahúzódott a nagy áradás, csak pár kis tavacskában maradt meg tengerek vize: így jött létre a Hól-tó. A kurdok meg rögtön le is telepedtek a partján és a környező síkságokon, hegyvidéken.

A kronológiai bakugrásoktól eltekintve szép történet. Arra mindenképpen felhívja a figyelmet, hogy a „ki volt itt előbb” szokásos népi vetélkedőt a kurdok utcahosszal nyerik államalkotó/építő/létrehozó szomszédaik előtt. Persze az „első telepesek” joga nem biztos, hogy érvényesül az államszervezésben is. A kurdok is így jártak/járnak. Jó két évtizede azonban felgyorsultak az események: főként észak Irakban, ahol kvázi államot működtetnek az autonómia jelszavával, de Törökországban is alakulnak a dolgok, miután a tizenöt éve lesittelt Abdullah Öcalan az iszlamista kormánnyal alkudozik (vagy fordítva?), s most Szíriában kerülhetnek új helyzetbe az ottani másfél- kétmilliós kurd közösség tagjai. Érdemes erre is figyelni.

A kurdok helyzete a szíriai konfliktus elején még jobban foglalkoztatta a médiát, később aztán visszaszorultak a hírekben. Most meg alig veszik észre, mi folyik.

Méltánytalanul. A kurd kérdés általában (azaz nemcsak a Szíriában élőké, hanem a törökországiaké, az irakiaké, az irániaké) a Közel-Kelet egyik legjelentősebb, történelmi előzményeit tekintve a legrégebbi megoldatlan problémája. A régió legősibb lakóihoz tartozó kurdok fontos szerepet játszottak ugyan az itt létrejött majd lehanyatlott birodalmak életében, egyes kiemelkedő személyiségeik pedig vezető szerepet vittek az iszlám államalakulatok katonai vezetésében, gazdasági életében, sőt Oroszlánszívű Richárd nagynevű ellenfele, Szaláh al-Dín Júszuf bin Ajjúb/Szaladin révén még egy csaknem egy évszázadig fennmaradt dinasztiát is alapítottak.

A saját állam megteremtése azonban álom maradt. Ennek persze számos oka volt kezdve a földrajzi terepviszonyok és az ehhez illeszkedő az erős törzsi tagoltság fragmentáló hatásától a modern korban létrejött térégbeli államok – Törökország, Irak, Irán és Szíria – érthető erős ellenérdekeltségéig.

A nagyon régmúltba most nem mennék vissza, talán csak annyira, hogy érthetőbb legyen a szíriai közösség mai helyzete. Ezzel kicsit szembe megyek hetilap-főszerkesztő barátom többször hangoztatott véleményével, miszerint „rosszul leszek attól, ha valaki a mai koszovói politikai helyzet elemzését a Nemanjidákkal meg a Metohija-i kolostorok a szerb néplélekbeli spirituális jelentőségével kezdi”. Pedig a jelen értelmezése a múlt rétegeinek felfejtése nélkül nem megy. Szerintem nálunk sem.

xxx

Széttagolódás

Egyszer régen, úgy a millecentenárium évében – ilyen is volt, akkor is jobb volt – olvastam egy könyvet, Ferit Edgü „Ö/Hakkâri’de bir mevsim” volt címe. Nem erről értekeznék most, de a szikár, gyönyörű török szöveg végigszántása után minduntalan vágytam a címben szereplő városkába, ahonnan egyébiránt az oda száműzött főhős folyamatosan elmenekülne. A műben az isztambuli értelmiség találkozik a kurd valósággal. Aztán az évek során fokozatosan körbejártam a vidéket, kóstolgatván a kurdok világát s 2010 tavaszán végre a hőn vágyott, több ezer méteres hegyek, katonai ellenőrzőpontok és az Isten háta mögött megbúvó Hakkâri környéke is meglett.

A közeli Hoşap falucska széles homokszínű völgye feletti, szó szerinti fellegvárból lejövet találkoztam egy mesebeli figurával: a kurd szabólegénnyel. Szóba elegyedés, invitálás. Miután a leginkább a Varjúdombi mesék dizájnjára hajazó kis műhelyféleségben végigtárgyaltuk a vár történelmét, megittuk az ilyenkor szokásos másfél liter teát (15x1dl-es pohár), kipróbálhattam a talán személyesen Isaac Merrit Singer által öntött varrógépet és kivasaltam egy külvárosi-húsvéti-locsolkodó-zöld zakót, végre előjött a kurd téma. A sanyarú sors. A „mi voltunk itt előbb” végső érv. Az elűzetések.

Aztán a szabólegény kivitt a műhely mögött emelkedő hatalmas sziklához, mondván mutat valamit. A hegy oldalába faragott jelre mutatott és elmesélte, hogy a legenda szerint ide rejtették a kincset a falu korábbi lakói, akikről persze senki nem tud semmit. És hogy én mit szólok hozzá. Igaz lehet-e ez? Hát, nem tudom, mindenesetre a kőbe vésett örmény kereszt ismételten arra utalt, hogy igencsak bonyolult errefelé (is) a történelem.

A múlt század tízes és húszas éveiben nemcsak az örmények jártak rosszul errefelé. Igaz, genocídium méretű regulázás nem érte a kurdokat, a világháború első felvonásának vége nagyméretű népeségmozgásra kényszerítette őket.

Miként az arabok, a kurdok is elég ígéretet kaptak a háború során egy majdani saját államalakulat létrehozására, amiből semmi nem lett. Az 1916-ban megszületett Sykes-Picot-Szazanov egyezmény szépen felosztotta az Oszmán Birodalom közel-keleti területeit a brit, francia és (akkor még) orosz érdekeknek megfelelően. Nem mennénk most bele ennek jelentőségébe, de annyit mindenképpen megjegyezhetünk, hogy a száz éves felosztás mindmáig érezteti hatását: lásd a tegnapi, mai és holnapi Libanont, a jelenlegi Irakot és a jövő Szíriáját. Nem is beszélve az izraeli-palesztin problémakörről.

A politikai felhőrégióiban megköttetett Sykes-Picot-Szazanov egyezmény, azaz a nemzetközi konstelláció és a nagyhatalmi érdekek kényszerítő ereje mellett további tényezők hatottak ellent a kurd államalapításai elképzeléseknek.

A Törökországgal megkötött Sevres-i béke (1920) még szövegszerűen utalt a kurd és örmény állam létrehozásának lehetőségére, a béke által indukált, a török nacionalizmuson alapuló, Mustafa Kemal-vezette török felszabadító harcok néhány év alatt megszüntették ezt a reményt. Az 1923-as Lausanne-i béke már a Kemal-i status quo-t ismerte el s mai határai között megkezdődött a török nemzetállam kiépítése s a kisebbségek – mindenekelőtt a kurdok és örmények (a görögök zöme „lakosságcserével” jelentéktelenné vált) – jogainak negligálása.

Ugyancsak a kurd államalkotási elképzelésekkel szemben hatott az örmény nacionalizmus nem elhanyagolóható erősödése a század első évtizedeiben. A nagy genocídiumig (1915) az örmények a modern korra már kurd többségű dél-kelet-anatóliai területeket (a történelmi Kis-Örményországot) az örmény magterületekkel (Észak-Kelet-Anatólia és a mai Örményország) együtt saját nemzeti otthonuknak tekintették.

A kurdok lakta területek déli részeire az arab nacionalizmus tartott igényt. Ez ugyan – egyelőre – nem önálló államok keretében realizálódott, de a francia és angol mandátumterületek a majdani Szíria és Irak arab-dominanciáját vetítették előre.

Kelet-Kurdisztán mindezalatt Irán fennhatósága alatt maradt, ahol a Reza Pahlavi által elindított felemás modernizáció és a perzsa nemzeti gondolat állami támogatása ugyancsak nem adott sok mozgásteret a ott élő szintén milliós nagyságú kurd kisebbségnek.

Látható tehát, hogy sem a nemzetközi erők, sem a helyi nacionalizmusoknak nem volt érdeke a kurd politikai egység megteremtése. És ekkor még hol vagyunk a mára stratégiai jelentőségűvé vált e területen különösen gazdag olaj- és édesvíz-készlet kényes kérdésétől. A kurdok gyenge akaratérvényesítő képességéhez az is hozzátartozik, hogy a természeti környezet által indukált erős területi, törzsi, nyelvjárási megosztottság és erős területi izoláció miatt a huszadik század első felében éppen náluk maradt a legalacsonyabb szinten a nemzeti érdekek artikulációja, a politikai öntudat megfogalmazása és érvényesítése.

Ennek eredményeképpen az egységes (bár a magashegységi viszonyok következtében erősen tagolt) Kurdisztánon négy ország/entitás (Törökország, a Francia Mandátum/Szíria, a Brit Mandátum/Irak és Irán) osztozott; a kurd kérdés valamennyiben kisebbségi kérdéssé vált.

xxx

Menekülők és helyiek

Terjesszünk kultúrát! 1996 már említett esős tavaszán barátommal kibuszoztunk-pickupoltunk-gyalogoltunk Ajn Divárnál a Tigris folyóhoz. Miután néhol combközépig érő vízben átgázoltunk néhány mellékágon és megtekintettünk a meseszép, rómaiak emelte, majd szeldzsukok és arabok által átépített-díszített híd maradványait, kijutottunk a főmeder partjára. A túlsó oldalon nagy mozgolódás támadt a határőrtornyokban (akkoriban nagyon fasírtban volt Törökország és Szíria), felénk mutogattak és távcsővel stíröltek minket. Hogy oldjuk a hangulatot és szórakoztassuk is egy kicsinyt az ideges török határőröket, lenge tánccal megspékelve elénekeltük Halász Jutka örökzöldjét, a „Domb tövén, hol nyúl szalad”-ot. Reméltük, hogy tetszik nekik, mert több ráadást is adtunk.

Türk ve macar arkadaşlar.

Törökországban 1925 és 1938 között tizenhét kurd törzsi lázadás zajlott le a központi kormány ellen. Ezek közül a legnagyobbak az 1925-ös Sejk Szaíd Bírán és az utolsó, 1938-as Szajjid Ridá vezette megmozdulások voltak. A lázadások eredménye minden alkalommal több százas/ezres menekülthullám volt a francia mandátumú Szíriába, ott is elsősorban a törökországi kurd területekkel határos észak-keleti régióba, azaz a Felső-Dzsazírába (a mai al-Hasszaka/Hasszake-tartomány).

A kurdok tehát elsősorban a rurális, mezőgazdasági vidéket célozták meg. Az ezzel párhuzamosan bekövetkező örmény menekülthullámok – összesen 157 ezer fő – viszont alapvetően a szíriai/libanoni városokba irányultak.

Az 1921-es Ankarai Egyezmény (Franklin-Bouillon Agreement) húzta meg a határt Törökország és a francia mandátumterületek között, amit a korábban már említett Lausanne-i egyezmény erősített meg. A határ az Iskenderun (ez ekkor még szír)–Rasz al-Ajn–al-Darbászíja–Ámúdá–al-Qámislí–al-Qahtáníja–Ajn Dívár vonalon húzódott úgy, hogy az itt futó vasútvonal mindvégig török kézben maradt. Ez kettévágta a törzsileg homogén kurd területeket. A vasútvonal átlépése korábban egyszerű belső migráció volt, 1923 után, s különösen az 1925-ös lázadásoktól kezdődően ez lett határokon átnyúló migráció fő vonala.

A francia hatóságok részéről megvolt a fogadókészség. Gyarmatosító politikájukba ugyanis jól beleilleszkedett az a törekvés, hogy etnikailag és felekezetileg is minél jobban megosztják az országot. Ez kezdetben a mandátumterület politikai felosztásban (autonómiák) is megjelent:

Létrehoztak etnikai-igazgatási autonóm járásokat, mint az Aleppótól északra, Afrín közelében elterülő kurd lakosságú Izáz- és Dzsaráblusz-megyék.

Észak-Kelet-Szíriában, a Dzsazírában: a franciák igyekeztek erősíteni az etnikai jelleget. Céljuk kurd és káldeus-asszír etnikai beduin autonómiák létrehozása majd erősítése volt. Az ország függetlenedését első lépésben segítő 1936-os francia-szír megállapodás előtti években a franciák – végül sikertelenül – arra törekedtek, hogy Kelet-Szíriát három etnikai/vallási autonómiára osszák: egy kurdra, egy káldeus-asszírre és egy beduin arabra.
A Dzsazírában folytatott francia politikának eredményeképpen a húszas évek elején még alapvetően rurális vidék (nagyobb város csak Ámúdá, al-Qarmáníja, al-Qurá, Tell Saír volt) egyre urbanizáltabb lett, de még döntő maradt a beduin arab és kurd törzsek dominanciája.

A Törökországból érkező migránsok alapvetően földművelők voltak, de akadtak nomád/seminomád életmódot folytatók is. A bevándorlás hatására (is) a lakosság 1937-re 105513, majd 1943-ra 146000 főre növekedett (évente 5,6%-kal nőtt az állampolgárosítottak aránya).

A franciák könnyen állampolgárosították az északról érkező zömében kurd és örmény betelepülőket. Az arab betelepülők és beduinok állampolgárosítását azonban nem támogatták, ők a negyvenes évek második felétől kapták meg a szír állampolgárságot – már a függetlenné váló állam kormányaitól.

xxx

Az állampolgárság

A kilencvenes évek elején az első észak-kelet-szíriai utam során sokat stoppoltam. Úgy vélem a csúcs egy román gyártmányú úthenger volt, amellyel fél nap alatt jutottam a sivatagi Rasszáfából az onnan jó harminc kilométerre fekvő Raqqába. Jó idő volt (augusztus), trécseltem a sofőrrel, uborkát ettünk. Valami rejtélyes okból nem kaptam napszúrást.

A második helyezett jármű egy búzazsákokat szállító pickup volt Málikíje környékén. Fenn guggoltam a parasztokkal a zsákok tetején és igyekeztem ruganyos lesikló pózt felvenni a kanyarok és döccenők kilendítő erejének ellensúlyozására. Közben még beszélgetni is kellett. Kellemes volt. Egy rendőrségi ellenőrző pontnál láttam először kurd igazolványt. Azzal igazolták magukat. Ugyanis nem volt állampolgárságuk.

Az 1943-ban kezdődő, a francia csapatok végleges kivonulásáig (1946) tartó átmeneti időszakban már megmutatkozott az arabok dominálta szíriai nemzeti kormányok új bevándorláspolitikája. A franciák távozásukig törekedtek az ország további felekezeti megosztására és preferálták az észak-kelet-szíriai területeken a kurd és káldeus-asszír autonómia megteremtését. Ezzel szemben a kormány lelassította a zömében kurd menekültek állampolgárosítását: az említett időszakban mindössze évi 1%-kal nőtt a honosítottak száma és a terület 1943-as 146000 fős lakossága 1947-re mindössze 152000-re növekedett.

Ugyanez a tendencia érvényesült az elkövetkező öt évben is, és 1952-re 162000-re emelkedett a terület lakosságának a száma – a természetes szaporulat nélkül. A török-szír határ két oldalán élő kurd közösségek elkövetkező évtizedeire is kihatással volt, hogy ebben az időszakban felerősödött a török kormányok gazdasági presszióval vagy erőszakosabb cselekményekkel ösztönzött telepítési politikája, amelynek során kurdok tömegei költöztek Anatólia belső és nyugati részeibe, valamint nagy számban a fővárosba, Ankarába és Isztambulba. A folyamatnak abban áll a jelentősége, hogy az elköltözők továbbra is szoros kapcsolatban maradtak mind a Kelet-Anatólia, mind a szíriai rokonsággal és ez a rokoni-gazdasági kapcsolatháló jelentősen befolyásolta a szíriai kurdok mindennapi életét, majd viszonyulásukat a hetvenes évektől jelentkező majd a következő dekádban kibontakozó törökországi fegyveres kurd mozgalomhoz.

Az ötvenes évek elejének katonai kormányai – különösen Adíb al-Sísaklí évei 1951/1953-1954 alatt – erősen korlátozták a kurdok állampolgársághoz jutását – miután a kisebbség tagjait potenciális szovjet ügynököknek tartották. (Kétségtelen, hogy a Szovjetunió több vonalon is kapcsolatban állat a térség kurd mozgalmaival.) Ugyanakkor – Észak-Kelet-Szíriai etnikai viszonyainak úgymond „javítása” érdekében könnyen adott állampolgársági igazolványt a térségben élő, vagy újonnan odavándorolt arab beduinoknak.

Ennek szükségét abban látták, hogy a régióban is megjelenő és egyre fejlettebb váló egészségügyi-oktatási intézményhálózatnak köszönhetően a lakosság – s ezen belül a kurdok – számának növekedése ugrásszerűvé vált. Az ötvenes években a térség népessége megkétszereződött: 1959-ben már csaknem háromszáz-ezren éltek az Eufrátesz folyón túli területeken.

Az 1958 és 1961 között fennálló, Dzsamál Abd al-Nászir/Gamal Abdel Nasszer-kezdeményezet/irányította közös egyiptomi-szíriai unió (Egyesült Arab Köztársaság) alatt elindult mezőgazdasági reform alapvető változásokat okozott az ország észak-keleti részén. A programokkal megtámogatott gyapot és gabonaföldek és a hozzájuk kapcsolódó, ugyancsak jelentős fejlesztést kapott feldolgozóipar új munkaerőt kívánt és vonzott a határon túlról is.

A hatvanas évek elején kurdok ezrei érkeztek Törökországból az Eufrátesz és a Tigris közötti (mindenekelőtt a Khábúr-folyó vízgyűjtőjében) fejlesztés alatt álló mezőgazdasági területekre. A szíriai állam ösztönözte ezt a migrációt, az érkezőknek azonban többnyire nem adta meg az állampolgárságot. Ugyanakkor a katonaköteles korúakat bevonultatta, s ezek a fiatalok három év szolgálat után – az előírásnak megfelelően – katonakönyveiket maguknál tartva szereltek le. E katonaigazolványok lettek sok ezer kurd férfi számára az egyetlen személyi azonosító eszköz – évtizedekre.

A kurd bevándorlásnak más oka is volt. A kormány a mezőgazdasági reform keretében etnikai, sőt állampolgársági hovatartozástól függetlenül osztotta szét a földeket. Így az évszázadok óta itt élő, az évtizedekkel ezelőtt érkezett vagy újonnan bevándorolt kurd parasztok is földhöz juthattak. Ennek pedig kétségtelenül voltak pozitív hatásai a kurd közösség egészére vonatkozóan.

A szíriai állam ezen lépése természetesen nem volt önzetlen. A kormány támogatta a Kurd Demokrata Párt 1958-as létrehozását is, azzal a céllal, hogy beavatkozhasson a dél-kelet-törökországi kurdok politikai viszonyaiba és ezáltal a NATO-hoz tartozó, így az ellenséges katonai szövetségben lévő Törökországot gyengítse. Ezzel a lépéssel került sor először Szíriában a kurd kisebbség nemzetközi politikai játszmákban való kihasználására. Erre – miként majd láthatjuk – még számtalanszor sor fog kerülni.

A kurd politikai formáció nem sokáig maradt fenn. Miután bírálni kezdte a Szíria számára valóban előnytelen Egyitommal való uniót, azonnal betiltották és vezetőit bebörtönözték. E perek – mindenekelőtt a főtitkár, Núr al-Dín Zara elleni – során került először a közvélemény középpontjába az úgynevezett „törökországi idegenek” (أجانب تركيا) kérdése. Így kezdték nevezni ugyanis a szomszédos országból érkező, állampolgársággal nem rendelkező kurdokat. (A fogalmat hamarosan kiterjesztették: ide sorolták azokat a kurdokat is, akik akár sok generáció óta laktak a mai Szíria területén – állampolgári papírok nélkül.)

xxx

Népszámlálás

Szíria csodálatos szürreális világ (volt s remélem, valamelyest marad is). Például: egy tizenkét órás Damaszkusz-Qámislí éjszakai vasúti utazás után félálomban-félébren, a csípős tavaszi szélben reszketve botorkáltam a hajnali derengésben a célállomás felé. A szerelvény ugyanis – ez is helyi sajátosság – nem az állomáson állt meg, hanem attól legalább egy kilométerre, a váltók, keszekusza sínpárok és muzeális korú leharcolt vagonok díszítette Qámislí-külső rendező pályaudvaron. A hozzám hasonló fittségű utasok között szédelegve nagyokat szippantottam a friss hajnali levegőből, szaglóhámommal igyekezvén kiszűrni az optimális oxigén-nitrogén keveréket a jellegzetes vasúti szurkos-olajos talpfaillat inhalációs szintű felhőjéből. És ekkor, ebben a kvázi jetlag-állapotban bal felől megjelent négy-öt tizenéves fiatal, a szokásos helyi öltözetben: fekete vasalt nadrág, bőrdzseki, letaposott sarkú cipő. Mosolyogva felvették velem a lépést, majd egy pillanat múlva a hozzám legközelebb lévő előrelendítette a jobb kezét. Öklében egy kicsiny fehér madár forgatta a fejét, legalább 200 fokban. A fiatal megszólított: „Akarsz baglyot?” „Nem.”

Az Egyesült Arab Köztársaság felszámolásának éveiben (1961-1963) aztán a földviszonyok területén is megtörténtek a kurdok kárára elkövetett valódi sérelmek. A „lakosság ésszerű széttelepítése” ürügyén sok helyen újraosztották a földeket – ezúttal arab parasztoknak. A kurdok egyre inkább kimaradtak a földek tulajdonlásából.

A térség más miatt is a központi kormány figyelmének homlokterébe került. A Dzsazírában felfedezett olajlelőhelyek feltárására indult komoly vetélkedés a szaúdiak és az amerikaiak között. A gazdaságilag hirtelen stratégiai jelentőségű vidéken első számú problémává lépett elő a lakosság nagy részének rendezetlen állampolgársági státusa. Ez olyan komoly méreteket öltött, hogy a hivatalos források szerint al-Haszakában/Haszake-tartományban 1962-ben a 340000-es lakosságból csak 300000 voltak valamilyen módin hivatalosan regisztrálva; a lakosság több mint tizede semmilyen nyilvántartásban nem szerepelt.

A zavaros adminisztrációs viszonyok megszüntetésére a kormány 1962. október 5-én rendkívüli népszámlálást tartott a kérdéses Hasszake-tartományban. Ezzel együtt pedig minden addigi nyilvántartást érvénytelenített. Az 1945 előtt állampolgárságot szerzőket „szíriainak” (سوريون) nevezték, míg az utána következő migrációval érkezetteket „idegennek” (أجانب). Az önkényes dátumválasztás oka az volt, hogy a kormányzat szerint ebben az évben (1945) kezdődött az állampolgársággal való korrupció, a rokonok, ismerősök segítségével megesett honosítások. E megállapítás valóságalapja persze kérdéses, mindenesetre a népszámlálásnak és az idő-cezúra által meghatározott állampolgárság-jogosultság meghatározásának messzemenő következményei lettek.

A népszámlás irányítója a szélsőségesen arab nacionalista Szaíd al-Szajjid Haszake-tartomány akkori kormányzója volt, aki testvérével, Dzsalállal együtt a Baath Párt egyik kulcsfigurájának számított. Az Egyiptomtól való elválás éveiben mindketten kormánytagok voltak a mezőgazdasági és agrárreform tárcák élén. Ezekben a tisztségeikben fő törekvésük a nasszeri földreform visszavonása volt, miután az veszélyeztette a térségben az arab nagybirtokosok földmonopóliumát és a földhöz juttatta volna a szegény arab és – főként – kurd parasztokat.

Az 1962-es volt Szíriában az első tudományos megalapozottságú és lebonyolítású népszámlálás. Eredménye súlyos következményekkel járt a térség kurd lakosságára nézve. Az 1945-ös állampolgársági cezúra miatt 85000 ember veszítette el az állampolgárságát, köztük vezető tisztségeket betöltő politikusok és katonatisztek. Így jártak olyan befolyásos személyiségek mint Abd al-Báqí Nizám al-Dín, aki 1936 óta volt a Dzsazíra hazafias mozgalmának vezetője, a Dzsazírai Hazafias Küldöttség (الوفد الوطني الجزراوي) elnöke a franciák ellen vívott függetlenségi mozgalomban, volt miniszter és parlamenti frakció-vezető képviselő a független Szíria törvényhozásában és testvére, a vezérkari főnöki posztot is betöltő Taufíq Nizám al-Dín tábornok.

A népszámlást követően, 1962 novemberében a kormány kiadta a „Dzsazíra-térség reformprogramja” elnevezésű tervezet, amely nem sok jóval kecsegtetett az ottani kurd közösség számára. Szaíd al-Szajjid és a belügyminiszter Azíz Abd al-Karím tábornok álltak a projekt mögött, aminek alapgondolata a „törökországi kurdok betelepülésének megakadályozása és a térség "arabizálása” volt.

Az 1963. március 8-án hatalomra került Baath Párt nem változtatott a Dzsazírával és a kurd kisebbséggel szembeni egy évvel korában elkezdődött politikán. Az első országos konferenciára a párt haszakei politikai bizottságának elnöke, Muhammad Tálib Hilál nyújtott be átfogó tanulmányt a kérdés rendezésére. A „Dzsazíra-tartomány politikai, társadalmi, nemzeti állapotáról” című írás lényege a kurd kérdés végső rendezése volt – a tartomány teljes és maradéktalan elarabosítása útján. Ennek útja – a tanulmány írója szerint:

- a kurd lakosság széttelepítése (elűzés تهجير) az ország különböző területein,
- kurd nyelvű oktatás és tudományos élet teljes megszüntetése (identitás-veszejtés تجهيل)
valamennyi bizonytalan státusú személytől az állampolgárság megvonása,
- a kettős állampolgárokat áttoloncolása másik országukba,
- az agrárreformmal földet szerzett kurdoktól a földek elkobzása, gazdasági tevékenységük korlátozása,
- a kurd vallási elöljárók arabokkal történő felváltása,
- felfegyverzett arab paraszti egységek létrehozása,
- a török határvidéket teljesen katonai igazgatás alá vonása, ezáltal az északi irányból érkező kurd migráció akadályozása,
- a választójognak és a választhatóság jogának egyik alapfeltétele az arab nyelv magas szintű ismerete,
- a Dzsazírában csak arab származásúak kaphatnak állampolgárságot.

Bár a Baath Párt első kongresszusa 1963. novemberében nem tűzte napirendre a Dzsazírával kapcsolatos problémákat, 1966-ben Muhammad Tálib Hilált nevezte ki a tartomány kormányzójának. Amikor az Eufrátesz gátját szovjet segítséggel építeni kezdték (1966) az észak-keleti tartomány még nagyobb jelentőséget kapott a központi kormányzat szemében. Ekkor hozták létre a török határ melletti tíz kilométeres zónában az úgynevezett „arab zónát” (الحزام العربي), ahonnan kitelepítették az állampolgársággal nem rendelkező kurd lakosságot. Az Aszad-tó elárasztásakor az ott lakó arab törzsek egy részét is az „arab zóná”-ba telepítették olyan módon, hogy minden két vagy három kurd falu közé egy arab települést hoztak létre. Az arab falvai infrastruktúrája pedig általánosan jobb volt, mint a kurdoké.

xxx

Osztódás

Abdulláh barátommal sokat gyúrtunk a bejrúti kollégium tetején. (Persze, ha valaki ma rám néz, ennek nyomát sem láthatja.) Abdullah kurd volt, a szíriai Málikijéből, keményen Barzání-hívő. Amikor egy hűvös februári estén 1999-ben emelgettük a betonba öntött fémrudakat (ezeket albán hallgatók készítették, többet használták, látszott rajtuk.), hallgattuk a BBC arab nyelvű adását. Egyszerre bemondták, hogy Kenyában elfogták és Törökországba szállították Abdullah Öcalan kurd vezetőt. Barátom ekkor lement teát főzni, felhozta a tetőre, rágyújtott és lassú teázás közepette számolgatott. „Max tizenöt év. Annyit lesz börtönben. De a kurd kérdés törökországi, sőt közel-keleti rendezéséhez megkerülhetetlen figura. Még tárgyalni fognak vele. A törökök is, mások is. ” Figyeljünk a törökországi hírekre.

A szíriai kurd politikai mozgalmak indulása a Szíriai Kurd Demokraták Pártjának 1957-es alapításával kezdődött. Alapítója egy Törökországból a harmincas években Szíriába emigráló család sarja, a Damaszkuszi Egyetem Pedagógiai Fakultásának tanára, Núr al-Dín Zaza volt. Hamarosan kurd fiatalok tömegei csatlakoztak a szervezethez, sokan a Szíriai Kommunista Pártból érkeztek. Még ugyanabban az évben, június 14-én az újjáalakult szervezet felvette a Szíriai Kurdisztáni Demokrata Párt – Parti (P.D.K.S. بارتي ديمقراطي كردستان - سوريا) nevet. Ez magába olvasztott néhány kisebb politikai formációt, mint a Szabadság Pártot (حزب آزادي), a Qámisli Kurd Fiatalok Egysége Egyesületet. Ezzel az egyetlen legális kurd politikai erővé vált Szíriában.

A hatvanas évek első felében az P.D.K.S.-en belül több kisebb-nagyobb szakadás történt – az iraki kurd közösségekben bekövetkező szembenállások (jobb-bal) hatására. 1965. augusztus 5-én a szervezetből kivált a Kurd Baloldal Pártja (الحزب الديموقراطي السوري (اليساري), amely 1966-ban az ugyancsak törökországi gyökerekkel rendelkező Oszmán Szabrát választotta főtitkárnak. A szervezet külső támogatója a Musztafá Barzání-féle Kurdisztáni Demokrata Párt (الحزب الديمقراطي الكرستاني) volt.

Az P.D.K.S. jobboldala 1967-ben Kurd Demokrata Párttá (الحزب الديمقراطي الكردي) alakult, s iraki támogatója a Tálibání-féle irányzat lett. Főtitkára Abdulhamíd Darvís lett. Ez a szervezet a törökországi Kurdisztáni Demokrata Párttal is szoros kapcsolatokat ápolt.

Az osztódás a hetvenes években tovább folytatódott, amikor még egy Kurd Demokrata Párt (الحزب الديمقراطي الكردي) alakult Dahhám Míró vezetésével. A P.D.K.S. jobb oldalaként kivált Darvís-féle párt ezután (1977-ben) bővítette a nevét Kurd Haladó Demokrata Párttá (الحزب الديمقراطي التقدمي الكردي). Aztán újabb baloldali párt jött létre a fantáziadús Baloldal Pártja ( حزب اليسار).

Aztán az Oszmán Szabrá-féle Kurd Baloldal Pártja (الحزب الديموقراطي السوري (اليساري) indult osztódásnak s lett belőle két, hasonnevű szervezet, Júszuf Díbó és Muhammad Músza vezetésével, und so weiter.

Ez az exponenciális mértékű osztódás tovább folytatódott a hetvenes-nyolcvanas években. A következő bejegyzésben kis ízelítő következik a szíriai kurd politikai formáció sokszínűségéből a múlt század utolsó harmadából és az új évszázad első éveiből.

xxx

Pártosodás

Itt egy kis ízelítő a szíriai kurd pártokból.

A párt neve/alapítási éve/vezetője

Kurd Haladó Demokrata Párt (الحزب الديمقراطي التقدمي الكردي)/1965/Abdulhamíd Darvís

Szíriai Kurd Hazafias Demokrata Párt/1988/Táhir Szaadún

Kurd Demokratikus Egyenlőség Párt/1992/Azíz Dávud

Szabadság –Ázádí – Párt/2005/Khajruddín Murád

Szíriai Kurd Baloldali Párt/Muhammad Múszá Muhammad

Szíriai Kurd Demokratikus Egységpárt – Jekiti/Muhjíddín Sejk Álí

Szíriai Jekiti Párt/Iszmáíl Hammí

Szíriai Kurd Demokratikus Párt – al-Parti/Naszruddín Ibráhím

Szíriai Kurd Jövő Irányzat /Misal al-Tammó (2011-ben meggyilkolták)

Szíriai Kurd Demokrata Párt/2004/Abdurrahmán Allúdzsí

Szíriai Kurd Demokrata Egyezmény/2004/Fauzí Ibráhím

Demokratikus Unió Párt (PYD)/Szálih Muszlim Muhammad

xxx

Náció és haza

A „nagy arab át(nem)rendeződés”, azaz a sogenannte „arab tavasz” szíriai begyűrűzésekor a kurd politikai mozgalmak – a Szíriai Kurd Jövő Irányzat (تيار المستقبل الكردي في سوريا) kivételével – nem követeltek valamiféle kurd önállóságot (saját állam létrehozását). Legalábbis nyíltan nem. Továbbá ugyancsak nem vették programjukba a szíriai kurd területek az iraki kvázi-független Kurdisztánhoz való közelítését/csatlakozását. A harmadik szignifikáns jellemzőjük pedig az volt, hogy egyikük sem hirdette a kurdok jogaiért folytatott küzdelem felhasználandó eszközének a fegyveres harcot.

Valamennyi kurd párt a szíriai állam keretei között látta megvalósíthatónak – demokratikus játékszabályok alapján – a különböző kiterjesztésű autonómia megvalósítását és a kurdok, mint második államalkotó nemzet elismerését. Ennek mindjárt az erőszakos események eszkalációja kezdetén hangot adtak a kurd politikai vezetők. A félelem ugyanis, hogy az eddigi autokratikus ugyan, de a kurd táradalom számára igencsak elfogadható erősen szekularizált államberendezkedés még mindig jobban feküdt/fekszik, mint az egyre erőteljesebben kirajzolódó, bár színezetét tekintve még nem teljesen világos, de iszlamista jövő. Különösen erős ez a félelem azután, hogy az ezredfordulót követő személyi változás az állam vezetésében pozitív elmozdulást jelentett a szíriai kurd társadalom számára (amelyt erősen támogatott a Szaddám Huszajn-rendszer bukása és az észak-iraki Kurdisztán egyre erőteljesebb kvázi-önállósága és a vele megerősödő határ menti gazdasági kapcsolatok).

Ezzel együtt a kurd nemzeti érzés (قومية) és a szíriai államhoz való lojalitás (وطنية) továbbra is érzékeny viszonyban áll a szíriai kurd társadalomban. A két végpont érzékeltetéséhez álljon itt a Szíriai Kurd Jövő Irányzat és a Kurd Haladó Demokrata Párt erről a kérdésről kifejtett véleménye. Míg az előbbi szerint: „A szíriai kurd közösség a kurd nép része, földje pedig Kurdisztán részét képezi”. Az utóbbi szervezet viszont így fogalmazza meg: „A kurdok a szíriai nemzet szövetének alkotórészei.” Ez a második nézőpont dominál – jelenleg – szíriai kurd társadalomban.

Ugyancsak általánosságban elmondható, hogy a kurd politikai erők igencsak mentesek a vallásos attitűdtől. Kivétel lehet a paradox módon az eredetileg Naqsbandí-Khaznaví (الخزنوية) szúfi irányzatból indult Maasúq al-Khaznaví sejk fiához köthető kicsiny szalafita irányzat. A sejk-fi a Szaúd-arábiai Medinában folyatott tanulmányai alatt került a vahhabita eszmék befolyása alá; mozgalmának azonban meglehetősen korlátozott a társadalmi támogatottsága.

A szíriai ellenzéki mozgolódás egyik első lépéseként értékelhető, a demokratikus átalakulást ösztönző, a civil társadalom megerősítését célul kitűző 2005. október 16-án elhangzott Damaszkuszi Nyilatkozathoz (إعلان دمشق) számos kurd párt csatlakozott:

- Szíriai Kurd Demokratikus Párt – al-Parti الحزب الديمقراطي الكردي في سوريا (Abulhakím Bassár)
- Kurd Demokratikus Egységpárt حزب الوحدة الديمقراطي الكردي في سوريا
- Kurd Haladó Demokrata Párt حزب التقدمي الديقراطي الكردي في سوريا
- Szabadság –Ázádí – Párt حزب آزادي
- Kurd Egyenlőség Párt حزب المساواة الكردي

xxx

A forradalom szárnyain

Az országos politikához kapcsolódó politikai mozgások mellett a kurdok lakta Északkelet-Szíriában két nézet uralkodott a helyi társadalomban. A 2004-es megmozdulások után (az ellenzéki megfigyelők nem kis túlzással szeretik ezt a „2004-es kurd intifádá”-nak aposztrofálni), amelyeket az államhatalom keményen gyorsan és megfékezett, a kurd társadalom nagyobb hányada a kormánnyal való kompromisszumok mellett foglalt állást. Erősítette ezt a véleményt az időközben elharapódzó iraki polgárháború elrettentő ereje (így a lakosság erős kívánalma a politikai/társadalmi stabilitás irányába). Ugyanekkor kezdte éreztetni hatását a szír kormány megváltozott Törökország politikája is, ami – többek között – az addig támogatott Abdullah Öcalan-féle Kurd Munkapárt (PKK) még az ezredforduló előtti ejtésével és a két ország közötti Adanai Egyezménnyel kezdődött, majd a határok megnyitásával folytatódott, amiből a határ menti kurd közösségek igencsak profitáltak.

Kisebb társadalmi támogatottsága volt a kormánnyal való konfrontáció útjára lépett kurd ellenzéki erőknek, amelyek további lépéseket követeltek a civil szervezetek erősítése terén és nem vették le napirendről a kurd autonómia kérdését sem.

Amikor megkezdődtek az észak-afrikai arab országokbeli megmozdulások, a vezető kurd pártokat tömörítő Kurd Politikai Tanács (المجلس السياسي الكردي) soros gyűlésén 2011. január 30-án nyilatkozatot adott ki, amelyben üdvözölte a tunéziai eseményeket, majd felszólította a kormányt, hogy tegyen újabb lépéseket a rendszer demokratizálása irányba, mert a nemzetközi események úgymond valamennyi autokratikus rendszer stabilitását fenyegethetik. A burkolt fenyegetés mellett kiállt valamennyi a Tanácsot alkotó politikai erő: Szíriai Kurd Demokratikus Párt – al-Parti (الپارتي الحزب الديمقراطي الكردي في سوريا – vezetője: Abdulhakím Bassár), Szabadság –Ázádí – Párt (حزب آزادي Khajruddín Murád), Szíriai Jekiti Párt (حزب يكيتي في سوريا – Iszmáíl Hammí), Szíriai Kurd Baloldali Párt (الحزب اليساري الكردي في سوريا – Muhammad Muhammad Múszá), Kurd Egyenlőség Párt (حزب المساواة الكردي), Szíriai Kurd Hazafias Párt (حزب الوطني الكردي),és a Szíriai Kurd Jövő Irányzat (تيار المستقبل الكردي في سوريا). A nyilatkozat továbbá követelte a kurdok elleni atrocitások leállítását, a nemzetiségi jogok megadását, a rendkívüli állapot feloldását és a kurd politikai foglyok szabadon bocsátását.

A kormány azonnali fellépése nyomán a Kurd Politikai Tanács négy nappal később közös tanácskozást tartott a másik jelentős kurd politikai szervezettel, a Kurd Demokratikus Szövetséggel (التحالف الديمقراطي الكردي), amely két pártot foglalt magába: az Abdulhamíd Darvís-vezette Kurd Haladó Demokrata Pártot (الحزب الديمقراطي التقدمي الكردي) és a Muhjíddín Sejk Álí-féle Szíriai Kurd Demokratikus Egységpártot (حزب الوحدة الديمقراطي الكردي ) – Jekitit. Az itt kiadott nyilatkozat már óvatosabban fogalmazott. A politikai, gazdasági, társadalmi reformok gyorsítását hangsúlyozta a társadalmi béke és az ország belső stabilitásának érdekében – elkerülendő a kataklizmát. Felszólította továbbá az elnököt, hogy „hozza meg a szükséges intézkedéséket az utcai zavargások megakadályozására – a demokratikus állam építése irányába tett lépésekkel.” Ezzel párhuzamosan pedig figyelmeztette a kurd közösséget, hogy „kerüljék az állami szervekkel való konfrontációt.”

A következő hónapban (2011. március) két alkalommal is sor került nagyobb szabású népi megmozdulásra: először a 2004. évi március 12-i „kurd intifádra” emlékeztek, majd 21-én következett a norúz, a kurdok (és számos iráni nép) legnagyobb ünnepe. A kurd politikai vezetők mindkét alkalommal – az demokratizálásának követelése mellett – nyugalomra intették Észak- és Északkelet-Szíria lakosait. Mindez azokban a napokban történt, amikor a Damaszkuszban és Deraában megkezdődtek a tüntetések.

A kormány hamarosan jelentős gesztusokat tett a kurd közösségek felé. Bassár al-Aszad elnök április 5-én kurd törzsi vezetőkkel találkozott és ígéretet tett az állampolgársági probléma általános megoldására. Két nappal később pedig kiadta a 49-es számú elnöki rendeletét, amelyben a Haszake-tartományi „idegen” (أجانب) státusú lakosok számra lehetővé tette az állampolgárság megszerzését. Ugyanekkor módosította a 2007. szeptember 10-i 49-es rendeletét, amely minden (kurd) határvidéki föld adás-vételi szerződést előzetesen damaszkuszi regisztrációhoz és engedélyhez kötötte. Ezentúl a földtulajdoni (földhivatali) bejegyzéseket Haszakében regisztrálják. A kurdok által megszületése óta sérelmezett előírás megszüntetése komoly gesztus volt a máig paraszti jellegű kurd társadalom irányába.

Ezzel a kormánynak nagyjából sikerült semlegesíteni a kurd ellenzéki erőket. E rendelkezéseknek köszönhetően az északi, észak-keleti kurd területeken egészen októberig korlátozottak maradtak a megmozdulások és azokban senki sem veszítette az életét. Egészen 2011. október 7-ig, Misal al-Tammó, a Szíriai Kurd Jövő Irányzat (تيار المستقبل الكردي في سوريا) egyik vezetőjének meggyilkolásáig.

xxx

Együtt és külön

Azért teljes semlegesítésről nem beszélhetünk. Míg a szokásos pénteki kormánytámogató megmozdulásokon a kurdok lakta városokban néhány százan, esetenként ezren vettek részt, az ellenzéki demonstrációkon nagyságrendekkel nagyobb számú volt a részvétel. Például az említett Misal al-Tammó temetésén százezren, a „kurd intifádára” emlékező 2012. március 12-i qámisli felvonuláson pedig kétszer annyian vonultak fel. A Szíriai Kurd Jövő Irányzat (تيار المستقبل الكردي في سوريا) továbbra is radikális, a többi irányzattól eltérő álláspontra helyezkedett és ragaszkodott a teljes körű kurd autonómia, majd az egységes Kurdisztán megteremtésének programjához. A párt fiataljai – más kurd pártok hasonló korú tagjaival – a Facebook-on folymatosan szólítottak fel az ellenzéki tüntetéseken való részvételre.

Ezzel együtt a kurd politikai erőket komoly kritika érte a többi ellenzéki szervezet részéről, azok meglehetős passzivitása miatt, azaz, hogy úgymond „a nemzeti érdekeket a rezsimváltó forradalmi célkitűzések elé helyezik”.

A kurd pártok és a szíriai ellenzék kapcsolatát alapvetően a Muszlim Testvériséghez (MT) való viszony határozta meg. A nemzeti érdekeket programjuk középpontjába állító kurd szervezetek bizalmatlansága érthető. Az akkor még emigrációban működő MT a 2004-es észak-szíriai megmozdulásai után egy évvel (2005. május 17.) politikai nyilatkozatot adott ki a kurd kérdésről.

Ennek legfontosabb pontjai a következők voltak:

- A kurdok elleni valamennyi erőszakos fellépés beszüntetése.
- A kurd kulturális identitásmegélésének biztosítása – a nemzet egységének keretein belül.
- A sérelmet szenvedett kurdok kárpótlása. A kurd nemzeti önbecsülés visszaállítása – a nemzeti egységen belül.
- A kurd politikai foglyok, a 2004. márciusi megmozdulások után letartóztatottak szabadon engedése.

A Muszlim Testvériség tehát kiállt ugyan a kurdok jogainak kiszélesítése mellett, de a nemzeti követelések jelentőségét hanyagolva a muszlim kurdok és arabok egy vallási közösségbe (أمّة) tartozásának jelentőségét hangsúlyozták. Az MT ezen nézőpontja bizonytalanítja el a kurd vezetőket. Az Aszad-éra szekuláris állama – ami a hatalom és vallás kapcsolatát illeti – jobban fekszik a kurd társadalomnak, mint a bármilyen színezetű iszlamista alternatíva. 2011-ben pedig még nem látszott a tunéziai és egyiptomi iszlamista pártok hatalmi gyakorlata – illetve annak igencsak korlátolt volta. A kurd politikusok félelme ezért megalapozottnak volt tekinthető.

Így a polgárháború kiszélesedésének hónapjaiban a kurd pártok önállóan szervezkedtek. 2011. áprilisától 12 párt kezdett tárgyalásokat a szövetségről. A frissen létrejött szervezet neve Kurd Nemzeti Mozgalom (الحركة الوطنية الكردية) lett. Ez magában foglalt egy kilencpárti szövetséget (Kurd Tanács/المجلس الكردي) és a Kurd Demokratikus Szövetséget (التحالف الديمقراطي الكردي) valamint a Demokratikus Unió Pártját (Partiya Yekîtiya Demokrat PYD/ حزب الاتحاد الديمقراطي). Az új szövetség május 19-én kiadott programjában a szíriai kud kérdés teljes körű rendezése mellett foglalt állást. A kurd problémát nemzeti kérdésként kezelte, a kurd közösségnek teljes körű állampolgári egyenlőséget követelt, az állam részéről tapasztalt mindenféle elnyomást elutasított.

2011. július 19-én a Kurd Nemzeti Mozgalom még részletesebb programot hirdetett. Ennek főbb pontjai a következők voltak:

- A tüntetők elleni erőszakos fellépések megszüntetése, a békés tüntetések engedélyezése.
- A rendkívüli állapot feloldása, a különleges felhatalmazású bíróságok munkájának beszüntetése, a politikai foglyok szabadon engedése.
- Szabad pártlapítás és tevékenység a politikai erők számára.
- A kurdokkal szembeni valamennyi jogi megkülönböztetés felszámolása, az állampolgárság problémájának teljes körű és végleges rendezése, egyenjogú állampolgári státus valamennyi kurd számára.
- Valamennyi szíriai politikai erő részvételével nemzeti konferencia összehívása, a teljes körű kompromisszumos megoldások érdekében.
- A hatalmi ágak szétválasztásának garantálása.
- A kurd kérdés demokratikus és igazságos megoldása – alkotmányi szinten.
- A szíriai nemzeti és vallási kisebbséges jogainak teljes körű garantálása.

A kurd politikai erők mindeközben tárgyalásokat kezdtek a többi ellenzéki szervezettel is. Ennek eredményeképpen 2011. június 30-án létrejött a Nemzeti Konzultációs Testület (هيئة التنسيق الوطني), amelyben öt kurd párt képviseltette magát. A szervezet tagjai az alábbiak pártok lettek:

A Demokratikus Nemzeti Tömörülés (التجمع الوطني الديمقراطي) pártjai:

· Demokratikus Arab Szocialista Unió (الاتحاد الاشتراكي العربي الديمقراطي)

· Arab Forradalmi Munkáspárt (حزب العمال الثوري العربي)

· Arab Szocialisták Mozgalma (حركة الاشتراكيين العرب)

· Kommunista Munkáspárt (حزب العمل الشيوعي)

· Demokratikus Újjászületés/Baath Párt (حزب البعث الديمقراطي)

A Marxista Baloldal Tömörülés (تجمع اليسار الماركسي) pártjai:

· Demokratikus Marxisták Tömörülése (تجمع الماركسيين الديمقراطي)

· Szíriai Kommunista Párt – Politikai Iroda (حزب الشيوعي السوري المكتب السياسي)

· Szíriai Kurd Baloldal Pártja (الحزب اليساري الكردي في سوريا)

· Szíriai Kommunisták Testülete (هيئة الشيوعيين السوريين)

A Kurd Nemzeti Mozgalom (الحركة الوطنية الكردية) pártjai:

· Szíriai Kurd Demokratikus Párt – al-Parti (الپارتي الحزب الديمقراطي الكردي في سوريا – vezetője: Naszruddín Ibráhím)

· Szíriai Jekiti Párt (حزب يكيتي في سوريا – Iszmáíl Hammí)

· Demokratikus Unió Pártja (Partiya Yekîtiya Demokrat PYD/ حزب الاتحاد الديمقراطي)

· Szíriai Kurd Demokratikus Párt (الحزب الديمقراطي الكردي السوري)

Egyéb pártok:

· Demokratikus Asszír Párt (الحزب السرياني الديمقراطي)

· Arab Újjáébredés Pártja (حركة الإحياء العربي)

· Együtt mozgalom egy demokratikus, szabad Szíriáért (حركة "معاً" من أجل سوريا حرة ديمقراطية).

A névsorból két fontos jellemző emelhető ki. Az egyik az iszlamista irányultságú szervezetek teljes hiánya. A másik figyelemre méltó tény: a Nemzeti Konzultációs Testület munkájába mindössze öt kurd párt kapcsolódott be, ami feszültséget és széthúzást indukált a kurd politikai elitben. Mindez annak ellenére, hogy a Testület Végrehajtó Bizottságába (اللجنة التنفيذية) három kurd politikus (Muhammad Músza a Szíriai Kurd Baloldal Pártjából, Szálih Muszlim Muhammad a PYD-ből és Dzsamál Sejk Báqí a Szíriai Kurd Demokratikus Párt részéről) is bekerült.

Ps. Az Iszlám Állam elleni háborúról majd egy másik "szomorú" kedden.

21 órától mindig Stúdió ' volt. Főszerkesztő: Érdi Sándor.