(Mennyire izgalmas ez. Ez a ki-vót-itt-előbb meg az ilyenek. Példol a mogyerik földjén is vótak, akik előbb gyöttek. S mentek. S lesz még a mogyeri is szarmata. Ez a világ rendje. Vagy a húrelmélet.)

A mai Emírségek területén néhány jól körülhatárolható törzs lakik - évszázadok óta. A közöttük zajló permanens rivalizálásban való sikerességet mindig is elsősorban a szűk természeti források adta lehetőségek optimális kihasználása adta. Ez hosszú távon azt jelentette, hogy - elsősorban - nem a hadra fogható férfiak száma s általában a haderő nagysága segített kiemelkedni a törzsi versenyfutásban, hanem a megfelelő gazdasági pozíciók kisajátítása. (Hajaj, integet felénk a trieri rabbik zseniális unokája.)

Az Arab-félsziget keleti oldalán a 16-17. századtól kezdve (amikor is a mai törzsi struktúra kialakulása elindult), ez a sikeres pozícionálás azt jelentette, hogy a félsziget belsejéből - elsősorban a Nedzsd sivatagaiból - származó törzsek, amelyek a Üres-negyed/Empty Quarter/الربع الخالي északi peremén található csekély hozamú, de annál fontosabb vízforrásai (al-Ajn, al-Dzafra, al- Livá) mentén alakították ki szállásterületeiket s a nomadizmus mellett oázisgazdálkodást folytattak, arra törekedtek, hogy az Öböl partján vagy annak közvetlen közelében is szállásterületet találjanak. Az oázisokban dívó (ez micsoda szó!) datolyatermesztés és tevetartás mellé így az ekkor - mondjuk így - stratégiai húzóágazatnak számító - gyöngyhalászatot is felvehették az öbölmenti gazdaság alappillérének.

Így aztán ők lehettek a janik. (Vagy Janik?) S lassan kiterjeszthették befolyásukat a környező törzsekre is. Mondhatnók, az emírségek uralkodócsaládjai valamennyien ezt a sikeres gazdasági menedzsmentet követték.

Némi tengeri kalózkodással megspékelve.