Julian, aki ott volt
Amikor hódító/megszálló sereg érkezik valahova és sikerrel jár, az önlegitimáció eszközeként azon nyomban előkerül a "minket hívtak, jöttünk, segítettünk"-elv. Osztrák rokonaim a Fall Otto-t (siehe noch: Anschluß) máig így interptetálják. S kaptunk Kádárék ezirányú történelem-magyarázatából még a sunnyadó vég környékén is. '86-ban, az "események" harminc éves évfordulóján cumbájspíl nevezetes Sziklai Sándorné tartott ilyes beállítottságú veretes fejtágítót városunkban, hol mindazon értelmiségiek - többnyire tanárok, na jó, ennyi intimitást megengedek magamnak: tanáraink -, akik később rögvest bezöldültek, benarancsultak, befeketedtek vagy egyszerűen fasiszták lettek, ott nyüzsögtek a habokra, Sziklaiét körbenyalva.
Az a baj, hogy az ember emlékszik.
Mindegy.
A Héraklész oszlopai közötti muszlim átkelés történetének is több verziója van. Több ezek közül ugyancsak amolyan "behívós" sztori. Miszerint a vizigót hatalmi belharcok folyományaként a trónbitorló Rodrigo ellen fellépő Witiza-fiak hívták be a túlparti muszlimokat.
Egy másik történet szerint Tandzsa/Tanger kormányzója ösztönözte őket - holmi személyes bosszúvágy miatt. Vagy Julian, a szoros déli oldalán fekvő Szabta/Ceuta ura.
Ez utóbbi aztán minden forgatókönyvben szerepel. Na ő, egészen érdekes figura lehetett.
A források - miként az szokásos - nem jutnak konszenzusra származását és beosztását illetően. Egyesek szerint gót, mások a Gamára berber törzsből származónak írják le, megint mások bizánci eredetet tulajdonítanak neki. Ami szinte bizonyos, Mauretania Tingitania, a bizánci birodalom legnyugatibb - bár akkorra a központtal valós kapcsolatát már elvesztett - tartományának kormányzója volt. S miután Bizánc felől már nem remélhetett segítséget, a helyi urakkal bizniszelt. Többek között Witizával.
Ez utóbbi meggyilkolása komoly gazdasági nehézségek elé nézett, így az új szövetség-építés jegyében közeledhetett az ifríqíjai muszlim helytartóhoz, Múszá bin Nuszajrhoz. Így esett, hogy az ő négy hajója rakta partra 710-ben Taríf bin Málik ötszáz fős felderítő seregét Tarifánál. Majd a következő évben ugyancsak ő logikázta ki Tárik bin Zijád sokezres seregének gibraltári transzportját. Ezt követően pedig katonai támogatást nyújtott Tárik egyik alvezérének, Abdulmalik bin Ámirnak Cartagena és màs városok sikeres ostromában.
Tudnunk kell azonban, hogy ez a történetírói konszenzus-hiány (azaz, hogyan jöttek be a muszlimok) teljesen hiányzik mind a régi, mind a modern muszlim történetírók és történészek esetében. Ők ugyanis - az iszlám igehirdetéséhez köthető - első hódítási hullámokat az isteni küldetés beteljesítéseként interpretálják. Átkeltek az Ibériai-félszigetre, mert a hit ismertetése és terjesztése ezt kívánta.
Segítővel vagy anélkül.
Mindenesetre miközben az óceán felől enyhet adó lágy szellő lengedez (lengedezzen, de nem nekem; legyen meleg), itt, Európa legdélebbi pontján, Tarifából látom Ceuta fényeit. S felette Julian szellemét.
Kép: A távolban Héraklész afrikai oszlopa, előtérben egy a gibraltári élet császárai közül.
Táriq sziklája
Gibraltár, rollerrel
Damaszkusz
Mindig a vége a jó. Akkor is, ha rossz. Mert mindenki a helyére kerül, minden kisimul és győz az idő. És az anyag. A posztprotoni korig biztosan.
Az Ibériai-félsziget két nagy hódítójának is érdekes vége lett. Ahogy az azokkal szok, akik közel mennek a tűzhöz.
Miután Múszá bin Nuszajr is megjelent a vizigót romokon és Táriq bin Zijádot háttérbe szorítva maga is próbált aratni a dicsőségből, 714-re a félsziget csaknem egésze muszlim uralom alá került. Ekkor jött a kalifa levele.
I. Valíd mindkettejüket rapportra hívta Damaszkuszba. Mentek is izibe'.
Amikor Palesztina területére érkeztek, a kalifa öccse és legesélyesebb örököse, Szulajmán bin Abdulmalik azt kérte Múszától, hogy mivel az uralkodó súlyos beteg, ugyan várjon már egy kicsit - és a magával hozott hadizsákmány kalifára eső részét adja néki.
A dörzsölt afrikai helytartó azonban nem engedelmeskedett, vesztére. Miután eljutott a fővárosba, a haldokló kalifa elé járult. Aki egyébként ugyancsak leteremtette, hogy mit önállóskodik ott a távoli végeken. Múszá ekkor már tudhatta, dicsőségből is megárt a sok.
Amikor aztán napok múlva meghalt a kalifa és Szulajmán lett az uralkodó, még az élete is veszélybe került. Ahogy az már szokás, korrupcióval, hatalmi visszaéléssel vádoltál meg.
Már majdnem készülhetett a sós perec megragadására, amikor egy hirtelen hatalmi fordulat folytán a kalifa kibékülni látszott vele. 716-ban együtt mentek haddzsra.
Múszá azt gondolhatta, minden a helyére került. Aztán a zarándoklaton a Hidzsázban meghalt.
A Múszá által megirigyelt és háttérbe szorított Táriq sorsáról ellenben - azon túl, hogy először afrikai helytartónak nézték ki, majd ejtették az udvarban - nem szólnak a források.
Én úgy remélem, bizton a birodalmi fővárosban maradt s békésen morzsolgatta a napjait. Damaszkusz előtte is, akkor is jó hely volt.
Elég sokáig.
Ps. Atyai nagyapám - sportember, egyébiránt első osztályú labdarúgó (ez ma jellemzően társadalmi erény), ki hetvenöt éve Voronyezsből, hová kerékpáros század tagjaként jutott el, sítalpakon érkezett haza, evvel ünnepelvén a vitéz Jány Gusztáv altábornagy által koordinált Nagy Magyar Keleti Hadjárat dicsőséges voltát, ezért mondogatta mindig: "Nem sokat ugrálni!" És: "Nem idegeskedni, nem idegeskedni!"
Így van: a tüzektől távol olvasni, elmélkedni s akikkel érdemes - eszmét cserélni.
És folytonosan mozgásban lenni.
