Ha már szó volt a Crnojevićekről, jöjjenek a Petrović-Njegošok. Ők fémjelezték azt a kort, amikor a déli szerb területek történelme elvált a belső szárazföldi vidékek mainstreamjétől. Ők a kvázi nemzeti dinasztia.
Amikor az 1503-as isztambuli békében lefektették a majd' négy évszázados oszmán hatalmat a mai montenegrói területeken, a hódítók számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a belső magashegyi vidékeket nem tudják közvetlenül ellenőrizni. Itt a mindenkori cetinjei ortodox pátriárka lett a helyi közösség vezetője, 1515-től vladikája, mely fogalom az egyházi hatalom mellet világi (herceg) elöljáróságot is jelentett. Ez lett hamarosan a "Montenegró vladikája" cím.
Amikor az oszmán hatalom összeomlott Magyarországon s a Habsburg erők mélyen benyomultak a Balkánra - hiú reményeket táplálva a szerbekben, az oszmánok montenegrói hatalma is meggyengült. 1697-ben ebben a politikai szituációban került a vladikai székbe I. Danilo Šćepčević, egy, a Cetinje közeli Njegušiban született s boszniai gyökerekkel (Zenica vagy Travnik) bíró családból származott.
Ez a "nagy szerb migráció" ideje, amikor - mint már többször is szó volt róla - III. Arsenije Cnojević ipeki pátriárka vezetésével szerbek tízezrei húzódtak északra, többnyire magyar területekre
Az ipeki pátriárkai székbe ekkor görög érsekek kerültek, akik teljes mértékben lojálisak voltak Isztambulhoz. I. Danilo nem akart az ipeki görög pátriárka beosztottja lenni, ezért a zavaros idők ellenére is északra utazott s Dunaszekcsőn áldását kapta III. Arsenijének, aki kinevezte őt Cetinje püspökének valamint Skanderije és Primorje pátriárkának.
Az első Petrović-Njegoš vladika tehát kijelölte az utat.
Résistance.
Kép: A Zeta Podgoricánál.
Dzsingiz kán, Timur Lenk. Arcszőrzetileg maximum őket tudom hozni.
Világéletemben szerettem volna szakállat növeszteni. Minimum olyat, mint mondjuk Trockijnak volt. Szép hegyeset, illesztettem volna hozzá Lennon-szemüveget. De álmaim netovábbja a nagy dús kör volt. Olyan batthyányis. Vagy damjanichos. Vagy, hogy ne rögmagyarként gondolkozzam, olyan hemingwayes. Vagy olyan, mint az öszves korai vladikának. Mind zsigerből játszhatta volna a Télapó szerepét.
I. Danilo tehát megalapította a dinasztiát. Persze, mint ortodox szerzetes hivatalosan nem nemzhetett gyermeket, így a vladikai cím mindig nagybácsiról unokatestvérre szállt. Eképpen lett 1735-ben Sava Petrović a érsek-herceg. Majdnem fél száv évig uralkodott, kis hiátusokkal.
Na, ezek a provizóriumok az igazán érdekesek.
Sava Petrović korának reálpolitikusa lehetett. Igyekezett jó viszonyban lenni a területe felett de iure regnáló oszmánokkal, és/vagy a Fényes Portával hol háborúban álló, hol kooperáló Velencei Köztársasággal.
A 18. század közepén azonban megjelent egy harmadik külső hatalom, amely aztán máig szeret belefolyni a Balkán történéseibe.
A meleg tengerekhez való kijutásért a törökökkel hosszú háborúkat vívó I. Péter (oh, az oroszórák, Пётр Вели́кий, Медный всадник, Александр Серге́евич Пу́шкин, и так дальше) cár (1682-1725) már kinézte magának a Balkánt. Nem holmi hobbiból: Oroszország kemény harcokat vívott a mai Dél-Ukrajnát birtokló Krími kánsággal, amely vazallusi függésben volt az oszmán államtól, így Moszkva/Pétervár - a rivális politikai meggyengítése mellett vallási küldetéstudatból is - erősen koncentrált az Isztambul által kormányzott területek ortodox közösségeire. Először a földrajzilag közelebbi románságra, majd a század közepén a szerbek, görögök és a Fekete-hegyek lakossága is fókuszba került.
Nagy Péter utódainak csőrét (lásd még: oroszcsókos száját) nagyon piszkálta, hogy a Habsburgok egyre beljebb-lejjebb jutottak a Balkánon. 1739-ben, miután egyszerre ért véget az osztrák-török és orosz-török háború, a Habsburgok a belgrádi békében amellett, hogy elértek a Száváig, az oszmán birodalom római katolikus közösségének életében is befolyást biztosított magának.
Az oroszok, akik a niši békében többek között megkapták Moldovát, ekkor még nem érték el, hogy az oszmán állam ortodoxainak (millet-i rûm) hivatalos protektorai legyenek. Kompenzálandó az osztrák befolyást - és tovább gyengítendő az oszmán hatalmat - konkrét szövetségeseket kerestek az ortodoxok között. Az 1740-es években - jóval a későbbi első számú szövetséges szerbek előtt - megtalálták őket a montenegróiak között.
Sava Petrovićnak mindez nem tetszett. Az erőteljesen fellépő orosz diplomácia (és mondjuk így: korai állami megbízottak/titkos ügynökök) azonban talált valakit, akit felmutattak a vladikával szemben, a dinasztiaalapító másik unokaöcsét, Vasilije Petrović Njegošt.
Aki ki is golyózta Savat a hatalomból, pedig az még II. Nagy Frigyes porosz királyt (1740-1786) is bevonta a játszmába. Névlegesen vladika maradt ugyan Sava, de 1744 és 1766 között testvére, Vasilije Petrović Njegoš, mint coadiutator lett a tényleges vezető - elkezdődött a közvetlen orosz befolyás a Balkán nyugati részén.
1766-ban Vasilije Pétervárott elhalálozott. Nem kellett azonban sokat várni, hogy az oroszok újra lépjenek. II. Katalin (1762-1796) máris küldött egy új báb-játékost a montenegrói hatalmi cirkuszba. Egy dalmát vagy bosnyák származású népi doktort jelöltek "uralkodónak". Šćepan Malit, mint a montenegrói hegyek cárját (1767-1773) delegálta az orosz uralkodó Cetinjébe.
Gondolhatjuk, hogy Sava Petrović vladika nem repesett az örömtől. Nem úgy a nép. Érzésem szerint az teljesítve érezhette a híres ószövetségi sorokat: "Adj nékünk királyt, a ki ítéljen felettünk." (1.Sám.8.6.) A vladika tán nem volt elég.
Nem így - természetesen - az oszmánok. A vladika folyamatosan jelezte a cárnőnek, hogy ezzel erősen provokálják a Fényes Portát, Oroszország azonban nyomulásban volt. Amikor aztán az oszmánok 50000-es haderővel fenyegették Montenegrót, az orosz udvar hadsereget küldött Georgij Dolgorukij tábornok vezetésével. 1770-ben Šćepan Mali legyőzte az akkor éppen oszmán-szövetséges velenceieket, egy évvel később saját uralkodói udvart rendezett be magának, rá egy évre meg az orosz birodalmi hadsereg tábornokává avanzsált, s II. Katalintól megkapta a Szent Vladimir Rendet.
Ez: чудесно.
1773-ban pedig görög borbélya, Stanko Paljikarda a törökök megbízásából meggyilkolta - ezzel biztosítván a skodrai pasa tömlöcébe vetett családtagjai életét.
Operettbe illő. Mind majd oly sok minden Montenegró történelmében.
Az öreg Télapó (Sava Petrović) még tíz évig osztotta az ész.
Kép: a Morača Podgoricánál.
Először 2006 telén töltöttem egy éjszakát Njegušiban. Ez egy pár házas falucska Cetinje felett a Lovćen oldalában. Hatalmas terméskövekből álló házban volt a szobám, amelyet lehetetlen volt kifűteni; kaptam egy villanyradiátort, amellett húztam meg magam és fázós kézzel egy hatalmas, A3-as méretű merített papírosból álló, díszes betűkkel írt bőrkötéses könyvet lapozgattam, amely a szoba berendezéséhez tartozott. Ez egy Montenegró-esszencia volt. Történelem, hagyományok, irodalom. Köztük a falu szülöttje, a nagy nemzeti író, filozófus, szabadságharcos, tótumfaktum, II. Petar Petrović Njegoš vladika (1830-1851) művei. Emlékezetes éjjel volt: a szoba nyersfa-borításának, a könyv bőrkötésének s a papír mélynyomásának az illata, s a kint dübörgő hóvihar. Nem sokat aludtam.
Reggel az autóm eltűnt a hó alatt. Tiszta levegőben, vakító napsütésben pólóra vetkezve ástam ki a kocsit, amíg odabent a panzió tulajdonosa olyan füstölt kolbászos tojást sütött nekem reggelire, hogy ma is pontosan érzem, mit éreztem az elfogyasztása közben. Ez aztán erőt adott, beültem a kocsiba s gyakorlatilag kitoltam magam előtt az utat. Ekkor tudtam meg, hogy a '93-as évjáratú Suzuki Swift Sedan hókotrónak is jó.
Írhatnám még tovább, de vár a történelem. Csak annyit: aki már járt ott, tudhatja. Aki meg nem, annak nehéz elmesélni a falu fekvését. Ez egy kis fennsíkon fekszik. Keleti oldalán a Cetinje felőli hegyvonulat, nyugaton meg egy végtelen szakadék: le a Kotori-öbölbe. Világraszóló látvány. Láttam már minden évszakban. Akkor a hegyeket s a fennsíkot fél-egy méteres hó borította; odalent Kotorban meg ingujjban ülhettem ki egy kávézó teraszára.
A fekete jó volt.
1781-ben meghalt Sava Petrović Télapó. Utóda unokaöccse Arsenije Plamenac lett, aki nem sokáig maradt vladika. 1784-ben viszont egy jelentő férfiú következett a vezetői poszton, az első njeguši születésű vladika: I. Petar Petrović Njegoš. Az ő hosszú vladikasága (1784-1830) alatt az orosz befolyás kiteljesedett. I. Petar maga is, még fiatalsága éveiben (1765-1769) katonai akadémiát végzett Szentpétervárott. Ilyen előélet után nem csoda, hogy az orosz politika immár "külbirtokként" kezelte a Fekete-hegyeket. A vladika valamennyi aktuális orosz-török háborúban (1787-1791, 1828-1829), a napóleoni években (1799-1815) vagy az első és második szerb felkelés (1804-1813, 1815) idején az orosz politika eszköze volt, mint a pánszerb mozgalmak déli bázisa.
De ügyes eszköze, mert uralkodásának éveiben az általa ellenőrzött területek a Morača völgye irányában, a mai Belső-Montenegró felé növekedtek. Ennek megfelelően utóda szentté avatta őt.
Ez az utód, az unokatestvér, a Njegušiban olvasott könyv kapcsán említett II. Petar Petrović Njegoš.
Ő egy külön reggeli jegyzetet érdemel.
II. Petar Petrović Njegošnak is volt szakálla. Pedig csak 17 éves volt, amikor vladika lett. Hiába, a mediterrán hormonok! Nékem csak a hátam szőrösödött be a Közel-Keleten.
Ilyes fiatal vladika még nem volt korábban. Nem is volt egyszerű a megválasztása. Az elaggó I Petar idején ugyanis megerősödött egy másik klán, a Radonjićoké. Nem csak úgy, a semmiből, hegyibirka-lehelletből álltak össze; volt egy ezt építgető külső hatalom. Nevezetesen akkori kis hazánk, a nagy Habsburg birodalom. Amelynek - miután Bounaparte Napoleone polgártárs 1797-ben lehúzta a rolót a Velencei köztársaságnak s a Nyugat-Balkán tengerparti térségében hatalmi vákuum keletkezett - egyre jobban kijegecesedtek balkáni ambíciói. S az oszmánok fene lassú elgyengülése mellett az oroszok déli mesterkedései bosszantották. Kerestek is pártfogoltakat az orosz befolyási zónákban. Így leltek a Radonjićokra.
Ezek első számú embere Vukolaj "Vuko" Radonjić volt, aki egyébként a Petrović-házból nősült. Amikor I. Petar meghalt, ő töltötte be a guvernadur posztját. Ez gyakorlatilag a "külügyminiszteri" beosztást jelentette, aminek érdekessége, hogy eredetileg ez a pozíció volt a velencei befolyás egyik biztosítéka, miután eredetileg a Serenissima "találta ki" a neki lojális crnagorác előkelők számára (gouvernatore del Monte Negro). Ez a cím - hogy-hogynem - ekkor már nyolc évtizede a Radonjić-családban öröklődött: Stanislav (1756-1758), I. Vukolaj (1758-1764), Jovan (1764-1802) és II. Vukolaj (1802-1832).
Velence kiesésével együtt a guvernadur a vladika utáni második legerősebb pozíció maradt, s miután II. Vukolaj mögé lépett Ausztria, Radonjić bejelenkezett a vladikai címre.
Radivoje Petrović, a 17 éves ifjú, a későbbi II. Petar széles körű nevelést kapott. Olaszul, franciául és oroszul kiválóan megtanult; tudatosan készítették fel őt a vladikai posztra.
Kurz und gut, a nagykamasz Radivoje két év alatt lenyomta az "öreg" (ekkor már hatvan felett járó) Vukolajt, mint a rajzszeget. II. Petar néven megkezdhette regnálását - és személyisége kibontakozását.
Ebben fontos szerepet játszott tanára és mentora Sima Milutinović. Nos, ez a figura aztán tényleg minden volt. Jegyezzük meg mindjárt, bár alapfokú tanulmányait nem fejezte be, Szegeden is járt iskolába. Hiába, no, a szegedi közoktatás a Hatrongyostól a Ságvári (fúj-terrorista) Endréig mindig hozta a színvonalat.
A szarajevói születésű Milutinović később "széles spektrumú" figura lett: költő, író, fordító, filológus, történész, népfelkelő s általában - kalandor. Ahogy az egy igazi romantikus személyiségtől az elvárható. Hajdúként harcolt az első szerb felkelésben, támogatta az Obrenovićokat, tanult Lipcsében és okította a vladika-jelölt kis Radivoje Petrovićot.
Akinek hatalomra kerülése után túlontúl sok is volt a mentorból; 1831-ben emigrációba kényszerítette. Milutinović aztán szintén költő feleségével, Marija Popović-Punktatorkával végigturnézta Európát; nálunk is járt. Mindeközben a legnagyobb szerb költővé avanzsált, 1847-ben hunyt el.
II. Petar Petrović Njegoš meg végre uralkodni kezdett.
Kép: vízimalom Prijepoljében.
A költő-író-filozófus vladika kora az orosz befolyás visszaerősödésének ideje volt.
Hogy ne lehessen potenciális vetélytárs pozíciója, 1832-ben megszüntetett a guvernadur posztot. Helyette - orosz ösztökélésre - létrehozta az irányítása alatt álló Kormányzósági Tanácsot (Praviteljstvujuščiji senat/KT), amelynek szintén szentpétervári sugalmazásra akkor már a szerb területeken is vol egy hasonnevű megfelelője (Praviteljstvujušči sovjet). Az oroszok egy montenegrói születésű pétervári diplomatát küldtek a vladika mellé. Ő volt Ivan Vukotić, aki unokatestvérével, Matija Vučićevićtyel koordinálták a dolgokat Cetinjében. Emellett jöttek a "szokásos" orosz katonai szakértők is. Ezt ismerjük.
A KT létrehozása fontos lépés volt Crna Gora történelmében. Ez a intézmény ugyanis már törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltatási funkciókkal is bírt.
A katonai szakértők megszervezték az első állandó fegyveres testületet; addig népfelkelők jelentették a hadsereget. A Gvardija létszáma alapjáratban 140, magasabb készültségi fokozatban félezer fő volt. Emellett a vladika személyes testőrsége (Perjanici) is megszerveztett.
Az ifjú vladika - miután riválisát eltakarította az útból - rögtön belecsapott a lecsóba. 1832-ben a Gvardiját küldte Vukotić vezetésével a podgoricai muszlim klánok ellen. Ebben az egyik legjelentősebb, zömében római katolikus albán törzs, a hoti segédkezett neki. Amikor az oszmán hadvezér Reşid Mehmed paşa felvonult ellene s megkezdette az ilyenkor szokásos obligát tömeges akasztásokat, megint csak az orosz diplomácia nyomása mentette meg a vladikát.
Az ezt követő év bizonyára emlékezetes volt a feketehegyi lakosságnak. A vladika, Vukotić támogatásával bevezette az ellenőrzése alatt álló területeken az állami adót. Amit - mondjuk - majd kétszáz év múltán is meglehetős nehéz behajtani errefelé. (Meg...)
1833 II. Petarnak is sűrű volt, ugyanis Szentpétervárra utazott. E tour célja az volt, hogy I. Miklós cárral személyesen kontaktálva fűzze szorosabbra az orosz szálakat, valamint hogy mint egyházi vezető (cetinjei metropolita) kopogtasson az orosz ortodox egyház csúcsszervének, a Szent Szinódusnak az ajtaján. A szerb, később a jugoszláv majd újra a szerb történetírásnak - érthető módon - kevésbé tetszik a vladika ezen törekvése, miután egyháza hagyományosan a peći/ipeki, esetlegesen a szerémi patriarchátushoz tartozott. II. Petar még nagyobb testvérhez szeretett volna csatlakozni.
Nagy utazás lehetett. Közben végigturnézta (az ellenség) Ausztriát s Bécsben konzultált a szerb nyelvi megújulás legnagyobb alakjával, Vuk Karadžićtyal. A cártól a szokásosat kapta: vállveregetést, egy valag pénzt és egy rakás ikont. Mehetett haza. Mission completed.
Azért ne legyünk gonoszak: az anyagi támogatást fejlesztésekre fordította. Újraindította a Crnojevićek által a 15. század végén működő nyomdát, könyveket adott ki. Utána meg szentté avattatta elődjét, I. Petart.
A harmincas évek közepén levert egy belső lázadást, ami - nahát - az újonnan kivetett állami adók miatt tört ki, 1836-ban pedig a grahovói csatában - sikeresen - megvívott a hercegovinai oszmán helytartóval, Ali Rıdvanoğlu paşával, aki a város lakosságát haraç fizetésre kötelezte. (Jártam már Grahovóban. Ma kb. húsz házból áll egy csodálatos karr-mezős poljén, akkor sem volt sokkal nagyobb.) Az utána kötött egyezmény gyakorlatilag kijelölte a mai montenegrói-boszniai határvonalat.
Ezt követően - miután elfogyott az orosz lóvé, a vladika ismét turistáskodott. Bécsben maga Karadžić nyomta a kezébe legújabb - terepmunkán alapuló - német nyelvű lingvisztikai művét (amit egyébiránt von Metternich finanszírozott): Montenegro und die Montegriner. Fontos könyv lett később a crnagorác nemzettudat-építés során.
Szentpéterváron ezúttal nem volt olyan meleg a fogadtatás, a korabeli beszámolók szerint ugyanis a vladika "nem egyházi vezetőhöz méltóan viselkedett";. Azaz: nőzött.
De hát kérem, huszonnégy éves volt akkor.
Kép: Szent György lovát ugratja, Morača kolostor, Montenegró, 1260 körül.
Ott tartottunk, hogy Petar vladika szentpétervárott nőz. Huszonnégy évesen.
Ez utóbbi adatnak azért van jelentősége, mert a vladikai posztot csak a harmincadik életévét betöltő személy lehetett, így egyes klán-vezetők szemében továbbra is legitimációs deficittel küszködött..( Azért eltűnődöm, vajon valamely ezen állásponton lévő crnagorác családfő fogalmazta-e meg ezt így valaha.)
Sajnos a mézes hetekből csak négy jutott. A cár hamarosan visszaküldte a vladikát s adott mellé egy orosz mentort, Jakov Nyikolajevics Ozereckovkszkij alezredes személyében. Ő segített Petarnak a modernizációban.
Ott volt mindjárt a hadsereg. Visszatérése után a vladika azonmód puskaporgyárat alapított Rijeka Crnojevićában s kicsiny hadserege könnyebb mozgatása érdekében utak építésébe fogott.
És - ahogy az majd minden anti-oszmán mozgalom/reform idején majd szokott volt lesz - a vladika betiltotta fez viselését. A piros felfordított homokozóvödörre emlékeztető, azóta fársángok idején kisgyermekek buksiján vagy sogenannte alternatív világzenészek lehetőleg kopaszra borotvált kobakján rendre visszatérő fejfedő az oszmán közigazgatás és hatalom jelképe lett. Később ugyanilyen rohamszerűen tiltották be Szerbiában, majd a Nagy Poháremelgető Reformer, Kemal idején.
(S máig az oszmán kor/kalifátus internacionalizmusának jelképe a szunnita vallástudósok fején. A kendővel körültekert fezt viseli ulamá' Boszniától Irakig.)
Petar a fez helyett a Kotor környéki népviseleti eredetű lapos kerek sapkát, a kapát preferálta. Különösen annak szimbólumrendszerével. A fejfedő oldalán végigfutó fekete szalag az 1389-es rigómezei ütközetre emlékeztet, a kapa piros alapszíne pedig az ott és azóta a szabadságért a mártírumság oldalán elfolyt szerb vérre.
A vladika emellé - identitás-erősítőnek megalapította az Obilić Rendet, amely Montenegró (első) függetlenségének végéig, 1918-ig fennmaradt, mint a legmagasabb katonai kitüntetés.
Cetinje mellett, a Crnojevićek kolostora közelében Petar felépítette rezidenciáját, a Biljardát. Amikor jó tíz éve ott jártam láthattam a billiárasztalt, amin ott játszhatott a püspök-herceg, az orosz katonai kurátor és az éppen ott vendégeskedő, az ország faunáját tanulmányozó II. Frigyes Ágost szász király.
Operett.
Közben csendesen terjeszkedett az államkezdemény. A harmincas évek végén a vladika megbízottja meggyilkolta Kolašin legerősebb oszmán főurát, İsmail agát. A negyvenes évek közepén Skodra/Scutari ura, Osman pasa nyomult montenegrói területre. A vele kibontakozó hosszú háborúba Anglia és Franciaország is beavatkozott. Oroszország meg ott volt.
A pánszlávizmus, úgy is mint orosz dominanciájú kulturális és úgy is mint egy délszláv politikai egység, fontos szerepet játszott a vladika gondolkodásában. Ekkoriban írta e gondolatokkal átszőtt fő poémáját, a crnagorai nemzeti költeményt (Горски вијенац/Hegykoszorú). Ez is benne volt abban a njeguši bőrkötéses könyvben.
A '48-as események idején serényen szervezkedett mind a horvát Jelačićtyal, mind a szerb Matija Bannal. A vladika, ha több idő adatott volna neki, sokra vitte volna a pánszlávizmus egyre robogó szénásszekerén.
A történet vége szomorú - lenne, ha nem a romantika korában járnánk. E sokoldalú politikus-művészember-nagylélek (úgyszólván: máhátmá), ahogy egy romantikus személyiséghez illik, ily fiatalon megbetegedett.
A vladika, mint a nagy romantikusok általában, hófehér karú, tornyos kvázi-hellén frizurájú, szofterotikus frufrujú, könny-áztatta üveges tekintetű, az elalélés határmezsgyéjén öntudatlanul egyensúlyozó szende lányok elragadtatott koszorújában gyöngyöző homlokkal, reszkető bajúszval selyemzsebkendőjébe diszkréten véreset köhögő tüdőbeteg lett.
Ekkor -1850-ben - jött az ilyenkor szokásos kultur-körút (levegőváltozás?). Többek közt Raguza/Dubrovnik, Padova, Milano, Genova, Róma. Intenzív IBUSZ-úttal felérő tour.
Az ilyet Fajth Tibor keménykötésű Panorama-kötetével kell abszolváni. Nékem volt egy ilyen. Volt. 1990 augusztus első napjaiban útban Assisibe Velencében császkáltunk, hónom alatt a nevezett kötettel. Egyszer csak megálltunk egy újságos mellett valahol a halpiac közelében. Nézegettem a címlapokat. Megláttam a főcímeket: Irak megszállta Kuvaitot. Hoppá! Olyan izgalomba jöttem, hogy a könyvet az újságosbódé melletti henger alakú postaládára helyeztem. További olvasgatás kezdődött (lapot nem vehettünk, pénzünk nem volt, 30! darab nagyméretű - külön történettel bíró - löncshússal indultunk útnak - jó volt). Olyan mértékben felzaklattam magam - meg persze ciniko-européerként örültem: lesz munkám -, hogy az információk magunkba szívása után heves eszmecserébe süppedve sétáltunk tova.
Hosszú idő után, az Arzenal és a gettó környékén vettük észre, hogy a könyv a postaládán maradt. Siettünk vissza. Már nem volt ott.
Biztosan nem a vladika vitte el. Ő hazatérése után, Cetinjében 1851-ben harmincnyolc éves korában meghalt.
Kép: Sahat kula, Podgorica
II. Petar Petrović Njegoš utódának, I. Danilonak nem volt szakálla. Meg is bukott gyorsan.
Két jelölt volt a vladikai címre: az elhunyt unokaöccse, az akkor 25 éves Danilo Petrović Njegoš és a szenátus elnökének, Đorđije Petrovićnak a favoritja, Pero Tomov Petrović (aki az elhunyt öccse volt). Szóval, ez is családi ügy volt.
Erős klánküzdelmekkel a háttérben. A Crmnica, a Katunjani és a Bjelopavlići küzdött egymással. Az előbbi kettő békét kötött, az utóbbi azonban nem tudta elfogadni, hogy végül - egy vélemény- és legitimáció-kérő oroszországi utazás után - a még vladikaként elinduló Danilo lett a - herceg. Pero meg a szenátus elnöke. Az metropolitai cím - orosz igényre - függetlenedett az állami vezetéstől.
1852-ben tehát megszűnt a montenegrói teokratikus entitás; a vezető immár világi hatalomként kormányozta tovább az ellenőrzése alatt álló területeket.
Az '50-es évek az oszmánokkal vívott területszerző küzdelmekkel telt. Az oroszok mellett a francia császár, III. Napoleon is szeretett beleavatkozni a crnagorác belügyekbe.
Ezzel aztán egyre szaporodtak Danilo herceg ellenségei. A törökök mellett elegük volt belőle a régi ellenfeleknek, mint Đorđije Petrovićnak, a nagyvajda Mirkonak vagy az emigrációt vezető Stevan Perović Cucának.
Aztán végül mégis egy igazi balkáni bosszú vetett véget a harmincöt éves herceg életének. 1860-ban a Bjelopavlići klán tagja, Todor Kadić gyilkolta meg Kotorban.
Utána következett az a személy, aki csúcsra futtatta Montenegrót. Nikola/Miklós herceg, később crnagorác király.
Lent: az Ibar, Gazivode.
Miklós hercegnek sem volt szakálla. A végén úgy is járt.
A gyermekkor: Trieszt, Párizs. Jó reláció. Mediterrán kultúra, frankofónia, modernitás. Megfelelő indulás.
Amikor nagybátyját, I. Danilót meggyilkolták, éppen a francia fővárosban hepázott (emlékszik még valaki a szóra). Sietett haza, átvette a kormányzást, s legott megnősült: az otthoni társadalmi béke és stabilitás érdekében feleségül vette a mindenkori fő rivális családból származó nagyvajda, Petar Vukotić leányát, Milenát.
Miklós herceg/király mint egy uralkodói sadchen, úgy házasította ki leányait kicsiny operett-országából, mint szinte senki más. (Tán csak kortársa, IX. Keresztély dán király volt még ilyen. Na jó, Viktória királynő mindenki nagynénje-anyósa volt. Még jó, hogy nem élte meg, mit csinált a rokonság '14 után.) Az orosz uralkodócsalád férfitagjai egyre-másra vitték a magas, karcsú crnagorác hercegnőket a lágy mediterrán nyárból a zord szanktpetyerburgi télbe. Szinte csoda, hogy ezen asszonyok közül egy sem végezte '18-ban az Ipatyev-házban.
Így mondták a puhos éltes uralkodóról: Európa apósa.
S emellett Miklós herceg harciasnak is bizonyult. Gyakorlatilag 1862-től 1878-ig permanensen konfliktusban volt az oszmán birodalommal; '76 és '78 között pedig effektítve háborúban. Ennek az összecsapásnak - mely nem volt független az akkor zajló aktuális orosz-török háborútól - az eredményeként megszerezte Nikšićet, és ami még fontosabb: Bar és Ulcinj elfoglalásával kijutott a tengerhez.
A berlini kongresszuson (ceremóniamesterek Otto von Bismarck és Gróf Andrássy Gyula de Csíkszentkirály et Krasznahorka) végül Montenegró nemzetközileg elismert állam lett. Kotor és Herceg Novi kivételével bírta már a mai tengerpartjait.
A herceg azonban nem pihent. Kemény autokrata rendszerét nyugati nyomásra kezdte átalakítani. 1905-ben alkotmányt adott népének, egy évvel később meg saját pénzt (perper).
S ha már ennyire belelendült, 1910-ben, uralkodása fél évszázados ünneplése folyamán hatalmas csinnadrattával királlyá koronáztatta magát. És mindemellett az orosz hadsereg tábornagya is volt.
Ebben a szerepben is tündökölhetett az első balkáni háborúban (1912-1913), amelyben megtörtént a balkáni oszmán jelenlét felszámolása. A montenegrói hadak megszerezték a mai koszovói Pećet, és a Novi Pazar-i szandzsák déli részét (Plav, Gusinje, Berane, Rožaje, Bielo Polje és Plevlja városokkal), bár Budva és a Kotori-öböl továbbra is az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt maradt.
Miklós a Nagy Háborúban azonnal Szerbia oldalára állt, bár a Karađorđevićeket rühellte. Aztán, amikor a nagy testvér 1916-ban összeomlott, Montenegrót megszállták az OMM seregei. (Ne feledjük VNHM hősies cattarói tetteit!)
Szegény Miklós király pucolhatott a pereputtyával egyetemben. Franciaországi emigrációjában Bordeauxban működtetett menekült-kormány; gondolható, milyen sikerrel.
Amikor közvetlenül a háború után, 1918 novemberében összeült a Montenegrói Szerb Nép Nagy Nemzeti Gyűlése (Велика народна скупштина Српског Народа у Црној Гори) Podgoricában, a királynak nem osztottak lapot. A Gavrilo Dožić peći metropolita vezette politikai erők megszavazták az ország azonnali egyesülését Szerbiával. Cna Gora népe így hamarosan a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban találta magát a trónról soha le nem mondó Miklós nagy mumusa, Petar Karađorđević alattvalóiként.
Így, miként kevés mesében, hoppon maradt az öreg király. Igaz, azt elmondhatta magáról, ő volt az egyetlen királya országának.
(Akkor meg minek a sorszám a neve előtt?)
Mindenesetre 1918-ban véget ért a "Montenegro" című nagyoperett.
Függöny. (Taps?)
Ps. Ami 2006 óta van (független Crna Gora), az inkább egy saját politikai pecsenyéjét sütögető volt (cigaretta-) csempész-elit biznisze. S mit ad Isten, az oroszok már megint itt vannak.
De legyünk kissé megengedőbbek és hajoljunk a filoszosabb megközelítés felé: győzött az évszázados hagyomány. A szerb történelem kétközpontúsága és az elején felvázolt földrajzi determinizmus (újra) leválasztotta a hegyeken túli tengerparti világot a Balkán belsejéből. A Hamvas-fanok bizonyára elalélnak.
Én nem.
Kép: egy másik orosz, aki már itt van. (Pontosabban Koszovó szerbek lakta enklávéjában, Zvečanban.)
