iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

A Balkán újratöltve 6 - Szerbiai régiségek/1

2018. június 02. 09:52 - politics&islam

 

Előhang az előhanghoz

Oly sokszor keseregtem már arról, hogy milyen fontos volna - szellemileg immár tűrhetetlenül kicsiny - hazánkban a régió történelmének részletes ismerete. A környező népek múltját ismerve talán senki sem lenne oly idegen - vice-versa. A történelem-oktatásban az 50-25-25%-os felosztást tartanám optimálisnak a magyar, a régió és az egyetemes múlt ismertetésében.

Mert cumbájspíl, lehet, hogy a Valmy-i (vagy valmyi/valmy/Valmy?) csata meg Kellermann tábornok rikoltása marhára fontos volt, de az ilyesmik "kárára" nekünk inkább a Piastokat, a Nemanjákat, Pribinát, Kocelt vagy Alexandru Cuzat kellene; részletesen, ha lehet. (Persze nem csak politikatörténetet.)

De nem lehet.

Meg nem is kell. Csavarhúzót a fiatalság kezébe! (Egyébként meg bárhova is hülyítik őket, akkor is el fognak húzni. Helyesen.)

Nézzük meg, hová vezet a büszke/tudatos nem-tudás az iszlám esetében. Akik beszélnek róla, nem ismerik, esetleg csak felszínesen, vagy talán igen, de elborzasztó opportunizmussal beleállnak a rettenetes mainstreambe. Az eredmény: a köz(vélemény?) szilárd nem-tudás alapú véleménye.

Nincsen remény.

And now for something completely different.

Szerbia régmúltja, vázlatosan.

Ps. Az Ibar is mérges.

30740961_1648031171912644_6686290926550989224_n.jpg

Előhang

Először a helyszín.

Mármint az a territórium, amely felbukkan az egyszeri szerb látómezejében. Miként a nyeles sonka a magyaréban. Ahogy a Kárpát-medence - a horvát lefolyóval - történelmileg mindenképpen, nyelvi-etnikai szempontból viszont minimum kétségesen a magyar szellemi horizont határvonala is egyben, a szerbek virtuális territóriuma is jócskán túlnő a históriai realitásoknál.

A szerb hagyomány szeret a Balkánra, mint a szerbség Isten adta életterére tekinteni. (A kifejezést nem véletlenül használom.) Annyi viszont - miként majd látni fogjuk - igaz, hogy a középkor folyamán a szerb államnak - többször is - volt köze a Balkán déli (Trákia, Albánia, Macedónia), keleti (Bulgária) és messzi nyugati (horvát és szlovén területek) részeihez. Hogynemondjam, volt, amikor Thesszaloniki volt a főváros. Meg Szkopje. Ezzel együtt, mégis olyas ez, mint az "amikor Magyarország határait három tenger mosta" sosemvolt illúziója. De jól hangzik.

A szerb történelem reális határai valahogy ekképpen húzhatóak meg: nyugaton a Neretva, Vrbas, Boszna, Drina/Tara folyók völgyei, északon - sokáig - a Száva-Duna vonala, keleten a Stara Planina hegyvonulata, míg délen a Prokletije hegység és a Šar Planina. Ergo: a Balkán szíve. (Miként azt Jovan Cvijić, a földrajzi determinizmus szerb geográfus atyamestere mondta.)

Ide érkeztek - több hullámban és több központtal - az első proto-szerb szláv csoportok.

Innen kezdünk legközelebb.

30739306_1648471375201957_4163924107334152566_n.jpg

Bejövetel és letelepedés

Tell Siháb mellett van egy vízesés. Egykor, a "régi szép időkben" (bár szerintem feleslegesek a macskakörmök, innen nézvést ugyanis tényleg aranykor volt), szóval a kilencvenes években damaszkuszi hallgatóként gyakran jártam a dél-szíriai Deraa közelében, sárga homokkő-hegyek között megbúvó kirándulóhelyhez. Hol arab, drúz, kurd, örmény, (magyar), muszlim, keresztény vígan ugrált a zöld tóba, verette magát a vízzel; a parton készült a sült hús, vízipipa füstje szállt...

Abba is hagyom. Jó volt. Az alant futó völgyben végigjárhattam az egykori, oszmán-német kooperációban megvalósult Damaszkusz-Hidzsáz vasút foltokban megmaradt pályáját; a magaslatokról látszott a Golán-fennsík déli részén az ENSZ zászlaja, mögötte meg a Magén Dávid-os lobogó, délre pedig Jordánia. A Jordán egyik forrásvidékének, a Jarmúk-folyónak a völgye ez. Fontos csata színhelye.

xxx

Hérakleiosz bizánci császárnak (610-641) számos gondja akadt. Túl azon, hogy belső reformjaival még nyolc évszázados túlélést biztosított a birodalomnak, két nagyméretű külpolitikai-katonai kihívással kellett szembe néznie.

629-ben, a mai dél-jordániai Mu'ta mellett, még Mohamed próféta életében került sor az első ütközetre a muszlim seregek és Bizánc között. Aztán a háború kiszélesedett s 636-ban maga az agg császár, Hérakleiosz vezette a bizánciakat a Jármúk-folyó melletti sorsdöntő csatában. Hiába, az arabok győztek, s hamarosan Jeruzsálem is a születőfélben lévő iszlám birodalom részévé vált. (Bizánc még kapott nyolcszáz évet.)

Amikor ezek az események zajlottak a Közel-Keleten - szerb történészek szerint pontosan 636-ban - vándoroltak be a proto-szerb szlávok a Dnyeper és a Prut folyók vidékéről a Balkán középső területeire. Hérakleiosz az avarokkal (is) bajlódván hívta be őket s elébb Thesszaloniki közelében, utóbb pedig az Adriai-tenger partvidékének közelébe telepítette őket.

VII. Bíborbanszületett Konstantin császár (908-959), író és középkori jófej pontos képet ad a letelepítésről. E szerint a szerbek őseit a következő vidékekre irányították: Pagania (a Neretva-folyó vidéke), Zahumlje (a Neretva-völgye és a Drina forrása közés eső terület), Travunia (a mai Montenegro partvidéke), Duklja/Zeta (a Zeta és Morača folyók völgye) és Raš (a Golija és a Durmitor hegységek közötti vidék, ahol ezt pötyögtetem).

Az utóbbi két régió lett a többszörösen is megszülető szerb államiság központja.

Kép: valahol a Golija és a Durmitor között.

30741899_1649354631780298_3582995685466324469_n.jpg

A Vlastimirovićok

A szerbek főként az alacsonyabban fekvő völgyekben kapálgattak. A magasabb helgységekbe felhúzódó állattenyésztő lakosság (trák-maradványok, illírek s - a belőlük kialakult - albánok) egy ideig nem játszottak a nagypolitika színpadán.

Mondjuk a szerbek sem egy ideig. Az általuk lakott vidék ugyanis bizánci-bolgár pufferzóna volt, így csak akkor lehetett szó a szűk völgyekben fragmentálódó szerb törzsek valamelyes egyesítéséről, amennyiben a két regionális hatalom egyszerre fáradt meg.

A hetedik századtól kezdődően egy-egy részterületet sikerült egy törzsfőnek uralma alá hajtani. Ilyen volt a nyolcadik század második felében Višeslav, aki a déli, humi-zetai területeket egyesítette és részt vett Nagy Károly/Charlemagne (768-814) keleti (pannóniai és karantán) politikai játszmáiban.

Fia, Radoslav és unokája, Prosigoj a kilencedik század első három évtizedében hellyel-közzel fenntartották a déli szerb törzsek feletti befolyásukat. A bolgárokkal békét kötöttek, míg a frankok ellen lázadtak (819-822).

A szerbség nagyobb kiterjedésű egyesítésére először a 9. század második harmadában nyílt lehetőség.

830-ban Prosigoj fia, a dinasztia-alapító Vlastimir egyesítette a belső területeken (Raš) élő szerbeket. Nyolc év alatt sikeresen verte vissza a bolgárok támadását. 838 és 891 között fiai, Mutimir, Stojimir és Gojnik a hatalmat megosztva uralkodtak és sikeresen álltak ellent az újabb és újabb bolgár támadásoknak. Mindeközben, a hatvanas években megesett Konstantin/Cirill és Metód nevezetes missziója is, mely után nem sok maradt a pogányságból a bizánci kereszténnyé lett szerbség körében. 871-ben a bizánci egyház kebelében megszületett a raš/raškai püspökség (Eparchia Raška).

891-892 között Pribislav uralkodott egyedül. Vesztére, mert testvérei Bran és Stefan fellázadtak ellene s megölték. Az uralkodó családon belüli hatalommegosztás már a korai időktől kezdve a szerb államiság egyik jellemző vonása lett, bár néhány fejedelem bepróbálkozott a teljhatalommal. Így tett Petar (892-917), Pavle (917-923) és Zaharije (924-933) is. Ők már félig-meddig a megerősödő bolgár állam fennhatósága alatt uralkodtak. Az utolsó jelentős Vlastimirović fejedelem Časlav volt, aki 933 és 955 között gyakorlatilag az összes szerbek lakta területet egyesítette a Neretvától az Ibarig.

Ő volt az utolsó Vlastimirović. S hogy bekössem ide a mogyerieket - miként látni fogjuk, többször is összegabalyodik majd a két nép történelme -, elmondható, hogy a Kárpát-medencébe fél évszázaddal korábban érkező magyarok lettek a Vlastimirovićok végzete. 955 körül egy balkáni "kalandozás" során összefutottak Časlav seregével s legott megölték a szerb fejedelmet.

Utána nyugatról a horvátok happolták el a mai boszniai területeket (Hum), 970-ben pedig Samuel bolgár cár olvasztotta birodalmába a keleti és központi szerb területeket.

Az egyes tartományi egységek, a zsupánságok ismét a saját pecsenyéjüket kezdték sütögetni - a bolgár állam bukása után, 1018-tól már bizánci keretek között.

30743408_1650316451684116_8446872619867510083_n.jpg

A Vojislavljevićek (Dukljai kitérő)

Aki ereszkedett már le a keskeny csuda-szerpentinen Njegusiból Kotorba, érezheti csak Montenegró mibenlétét. Nem a nyers és brutális természeti szépségről beszélek, ami a világ egyik leggyönyörűbb országává teszi Crna Gorát, hanem geográfiai determinizmusról. Hogy a hegyek és a tenger drámai találkozása mennyire kétarcúvá teszi ezt a vidéket. A tengeröblök - köztük a frenetikus Boka kotorska - révén mindig is nyitott volt a Mare Nostrum felé, a hegyfalak mögött viszont kvázi ma is járhatatlan. S most nem akarnék avval értekezni, hogy a partvidék emiatt a nyugati/itáliai/katolikus kultúrkörbe tartozott, míg a hegyvidék a bizánci/ortodox világ része. Ez igaz. Meg az is, hogy a parton lépten-nyomon tapasztalható mosolyt a hegyekben felváltja a szúrós dínári nézés. Ebben is van egy kis görbület a szájak sarkában, de az ember inkább érezheti ezt az évszázados küzdelmekből horgadt rátarti makacsság piciny grimaszának, mint lefojtott macsó mosolynak.*

Na, ebben a hegyi-mosolyos világban játszódik ez a kis kitérő.

A 11. század közepén a Dukljában élő szerb törzsek többször is fellázadtak a bolgárokat váltó bizánci fennhatóság ellen. A korábbi urakkal együttműködő Jovan Vladimir (999-1016) lányát Sámuel bolgár uralkodóhoz adta. Amikor a bizánciak - meg Gyeücsafia Vajk aka István felszámolták a bolgár államot (1018) rossz idők jártak a dukljai szerbekre is. Végül Vladimir unokaöccse, Stefan Vojislav (1040-1055) kiszakította Duklját, Humot és Travuniát a bizánci birodalomból. Központja a Shkodrai-tótól északnyugatra, a Podgorica mellett ma is látható várban volt.

A Vojislavljević dinasztia állama az alapító fiának, Mihailonak (1052-1081) az uralma alatt megerősödött. A nyugalom érdekében kénytelen volt vazallusi szerződét kötni Bizánccal, miután annak trónján akkoriban egy igen erős és agilis uralkodó állt, IX. Konsztantinosz Monomakhosz (1042-1055).

E császár egyébiránt intenzív diplomáciát folytatott valamennyi, az általa a bizánci akciórádiuszba sorolt területen. Így kerülhetett például egy általa készíttetett gyönyörű ékszer (a Nyitraivánkán talált úgynevezett Monomakhosz-korona) a Hungarus királyságba. Vagy nem úgy. (Moravcsikot olvasni!)

Mihajlo feleségül vette a császár unokahugát, majd - valószínűleg bizánci jóváhagyással - 1072-ben elfoglalta a "belső" szerbek lakta területet, Raškát.

S hogy visszatérjünk a délnyugati szerb területek (a mai Montenegró) kétarcúságára, Mihailo, a Bizánctól való függetlenedés erdekében a római pápához fordult, mely hivatalt akkoriban egy igen jeles személyiség, VII.Gergely töltötte be. Ahogy az a kelet-európai uralkodók esetében lenni szok, Mihailo koronát kért tőle.

Neki azonban nem volt oly szerencséje, mint a mogyeri Vajknak, a fejék elmaradt, küldött viszont Róma püspöke uralkodói zászlót és palástot, sőt egy 1078-as bullájában "Slavorum rex"-nek nevezte a szerb uralkodót.

Aki ezután természetesen királynak nevezte magát, igaz nem sokáig, 1081-ben meghalt. Fia, Konstantin Bodin (1081-1101) aztán tovább viselte a Zeta és Dalmácia királya címet s továbbra is Róma felé kacsingatott. Az ő erőfeszítéseinek köszönhető, hogy III. Kelemen (egyébiránt ellen-) pápa 1089-ben megalapíttatta a római egyházhoz tartozó ducleiai érsekséget. Ez a máig fennálló egyházkerület a partvidék településeit (Bar, Kotor, Ulcinj, Skhodra) és környéküket foglalja magába.

A szerbség kutúrkörének ez az ortodox-katolikus kettőssége minden sztereotípia - miszerint a szerb=ortodox) ellenére megvan. Sőt, látni fogjuk, hogy igazán kritikus időszakokban még szerepet fog kapni a katolikus irány. (A művészetekben mindenképpen.)

Bodin utódai - ahogy azt a dinasztia-tudós par excellence-történész Ibn Khaldúntól tudjuk - harmad-negyed generációs uralkodókként annak rendje-módja szerint elhitványosodtak. Dobroslav (1101-1102), Kočopar (1102), II. Vladimir (1102-1113) és Đorđe (1113-1116,1124-1127) mint bizánci vazallusok már többnyire egymást gyepálták.

Az újonnan felemelkedő - raškai, bár dukljai gyökerű - Vukanović dinasztiának nem volt túlságosan nehéz dolga velük, miként az előző két posztban láthattuk volt.

* Úgy érzem, ezért a felütésért szivart szájából kivéve elégedetten veregetné meg vállamat Cvijić professzor.

31252838_1653038608078567_4374941773462167926_n.jpg

A Vukanovićok felemelkedése

A Vlastomirovićok kora után a 11-12. század a zsupánok helyezkedésének ideje volt. Miután 1018-ban Bizánc szétverte a bolgár államot - ebben a törekvésében a mi Gyeücsafia Vajk aka István királyunkkal vállvetve - a szerb területek elöljáróit, a kenézeket a bizánci császár nevezte ki.

A zsupánságokból álló Raškai Fejedelemség élére a veliki župánt ugyancsak a császár delegálta. A 11. század második felében egy bolgár származású nemes, Mihajlo dukljai fejedelem/király és Konstantin Monomakhosz bizánci császár unokahúgának fia, a már említett volt Konstantin Bodin irányította a raškai zsupánságokat. Vele szemben lépett fel egy dukljai (azaz a mai Montenegró területéről származó, de Bodinnal is rokoni kapcsolatban álló) szerb nemes, Vukan. Ő Bodin halála után 1101-1112 között lett Raška ura. Hivatalosan - azaz Bizánc által elismerten - az ő fia, a Vukanović dinasztia első tagja, I. Uroš (1112-1145) lett az első nagyzsupán.

Róla zárójelben annyit: lánya, Jelena/Ilona II. (Álmosfia) Vak Béla (1131-1141) hungarus király felesége volt; egyben a Könyves Kálmán által megvakíttatott, üldöztetett s ettől valószínűleg nem elvonatkoztathatóan idült alkoholista férje helyett az ország gyakorlati kormányzójaként ő vezényelte le az emlékezetes 1132-es aradi országgyűlést, melynek során a békéltető tárgyalásra összehívott Kálmán-párti nemeseket Ilona asszony jelére halomra öldösték a jóval később megfogalmazott, de örökéletű "nincs ember, nincs probléma"-elv jegyében. Nem is lett aztán: kezdődhetett a múlt Álmos-párti interpretációja, a félnyomorék, gonosz lelkű Könyves Kálmán-képet festő újtörténet-írással, miegyébbel...Ismerjük ezt. (Más vonatkozásban olvassunk hozzá: Stefan Heim Dávid király krónikája című könyvét.)

Vissza a Vukanovićokhoz. I. Uroš hatalomra kerülése után máris nekikezdett a szerb területek egyesítéséhez. A déli szerb entitás, Duklja/Zeta ekkor már közvetlen bizánci fennhatósága alatt volt, 1118-ban, addig ott kormányzó Đorđe Bodinovićot (a nevéből látható: a Raškát korábban irányító Konstantin Bodin fiát) Bizánc egy hozzá hűségesebbnek tartott szerb nemessel, Grubeša Branislavljevićtyel váltotta fel. Đorđe herceg Raškába menekült, így Uroš számára máris megvolt az ürügy a dukljai beavatkozásra.

1125-ben Uroš bevonult a mai Montenegró területére, a bari (Antivar) csatában legyőzte Grubešát, ki a csatában elhalálozott, Đorđe herceg, mint Uroš alattvalója visszakapta a helyi kormányrudat. A Vukanovićok ismét kiértek a tengerhez.

És a magyar szál: amikor 1141-ben II. Béla királyunk megfogta a sósperecet, elsőszülött fia, II. Géza még csak 11 éves volt, így 1146-ig Ilona királyné és testvére, Beloš Vukanović (Uroš harmadszülött fia) kormányozták kis hazánkat.

Mondhatni: jól.

31081242_1651232981592463_6653009188127083434_n.jpg

A Vukanovićok hanyatlása

I. Urošt legidősebb fia, Prvoslav követte II. Uroš (1145-1162) néven. Valamikor uralkodása elején értek a hatalom csúcsára a Vukanovićok. Ekkor állt fel az északi szomszédban az előzőekben említett hatalmi konstelláció: 1141-től a szerb fejedelem testvérei, Ilona magyar anyakirályné és az 1142-1158-ig horvát báni, 1146-tól a hungarus királyi udvarban a comes palatinusi címet is viselő Beloš révén a magyar politikának is fontos szereplői lettek. Beloš vezetésével, magyar csapatokkal kiegészítve legott vezettek is egy hadjáratot Bizánc ellen.

II. Uroš másik testvére, Desa - a dinasztikus hatalommegosztás hagyományait követve - a délnyugat területek, Duklja, Travunija és Zahumlje irányítója/hercege/duxa lett.

II. Uroš és Desa szerb részről, Beloš pedig, mint a hungarus királyság comes palatinusa a magyar térfélről támogatták II. Géza királyt (1141-1162) 1151-ben, amikor I. Komnénosz Mánuel (1143-1180) bizánci császár fegyverrel próbálta Magyarországot vazallusi rendszerébe csatolni. (A 12. század a - a Balkán mellett - a hungarus királyság számára is a bizánci befolyás elleni, váltakozó jellegű küzdelemmel telt.)

A támogatás sikerrel járt; húsz éves békét kötöttek s ahogy ilyes esetekben - és ilyes ambíciózus uralkodók, mint Mánuel esetében (Passuthot újraolvasni; ha még emlékszünk rea) - lenni szok, az elkövetkező két évtizedben tíz bizánci támadás érte a mogyerik uruszágát.

A szerb fejedelmi udvarban ekkortájt két frakció alakult ki a regionális politikát illetően. Míg II. Uroš a bizánciak felé húzott, Desa a magyarokkal való szövetséget preferálta.

Először a Desa/Beloš-féle magyar-vonal volt az erősebb, amikor viszont Uroš és Desa között komolyabbra fordult a feszültség, az ötvenes évek derekán maga Manuel avatkozott bele a szerb hatalmi viszonyokba. Megerősítette Uroš pozícióit, Desat pedig a Bizánc és Raška által egyformán jobban ellenőrizhető - a két főváros között fekvő - Nišbe helyezték.

(Mindez nem volt független attól, hogy ekkor a dél-itáliai normannok egyre jelentősebb pozíciókat szereztek a Balkán délnyugati részén. A negyvenes években zajlott le az úgynevezett "második normann invázió" a Balkán délnyugati térségében, amit majd még újabbak követnek. A mai Albániát érintő hódítások ellen Bizánc a szerbekben látta legközelebbi szövetségest. Ezen hódításnak máig ható következményei vannak - elsősorban a katolicizmus regionális megerősödése révén Albániában.

És ott voltak még a kunok Havaselvén. Bonyolult politikai konstelláció volt. Ehhez olvassunk Vásáry professzort.)

Amikor 1162-ben II. Uroš meghalt jött a testvérharc. Először a magyar földről hazatért Beloš pozícionálta magát, majd Desa lett a fejedelem (1162-1166). Ő már teljesen Bizánc köpönyegében volt kénytelen táncolni.

Egyes teóriák szerint Desa volt Stefan Nemanja apja. Ez valószínűleg nem igaz, de ami ezután következett, már a Nemanják történetéhez tartozik.

Kép: Az egykori raškai "főváros", Trgovište romjai Novi Pazar mellett. Erről már tavaly éppen itt írtam. A Raška és a Ljudska folyócskák találkozásánál, fontos kereskedelmi útvonalak összeérésénél alakult ki még a korai középkorban egy jelentős vásárhely. Pontosan ezt jelenti Trgovište. Ez és a felette emelkedő - romjaiban ma is álló - fellegvár volt Raška mindenkori központja, az egymást váltó dinasztiák székhelye. A oszmánok majdan ennek közelében építik fel Újvásárhelyet (Novi Pazar).

31131675_1652148254834269_774578930242759510_n.jpg

Stefan Nemanja, a kezdetek

1113-ban a Zeta területén lévő Pribnicában született egy szerb nemesfi, Nemanja. A történészek mai álláspontja szerint egy, Dulkjában nem sokkal korábban letelepedett, az akkor már hanyatlóban lévő uralkodó Vukanović-családdal rokonságban álló szerb nemes, Zavida fia volt s a hely vallási viszonyainak megfelelően római katolikusnak keresztelték. Hosszú és kacskaringós életút után ő lett a legsikeresebb szerb uralkodói dinasztia megalapítója s szentként a szerb ortodox egyház egyik oszlopa.

Zavida fia születése után hamarosan Raškába költözött, ahol - immár a helyi vallási konstellációnak megfelelően, biztos, ami biztos alapon - pravoszláv rítus szerint is megkereszteltette kis Nemanját. (Aki egyébiránt majdan egész életében - politikailag legalábbis - lavírozni fog a nyugati és keleti kereszténység között folyó gigászi küzdelem háborgó óceánján fel-felbukkanó zátonyok és sziklacsúcsok ár-apály nehezítette felszínén.)

Felcseperedvén később Borić boszniai bán leányát, Annát vette feleségül s ennek folyományaként, a Vukanovićok hanyatló hatalma idején a Toplica-vidék ( az Ibar és a Raška folyók felső folyása, azaz a mai Novi Pazar környéke) ura lett. E tisztségében - annak rendje-módja szerin - megerősítette I. Mánuel császár is. És ahogy az utolsó Vukanović, Desa egyre inkább meggyengült, Nemanja és két fivére egyre inkább elérkezettebbnek érezték az időt a hatalom átvételére.

Meg persze az egymással való leszámolásra. Amikor 1162 körül a hűbérúr császár Stefannak adományozta a Kuršumlja vidéki Dubočica zsupát, a nagyzsupáni címet viselő legidősebb Zavida-fiú, Tihomír, valamint öccsei, a Nyugat-Morava vidékét birtokló Stracimir és Zahumlje/Travunia ura, Miroslav összefogtak az egyre erősödő Nemanja ellen és börtönbe zárták.

Hősünk azonban hamarosan kiszabadult s - részben bizánci támogatással - 1166 és 1168 között leverte a testvéreit, többek között a döntő, a mai Észak-Koszovóban lévő Zvečan vára melletti pantini csatában. Legerősebb bátyja, Tihomir a szintén koszovói Sitnica-folyó vidékére szorult vissza s halála után, 1171-től immár Stefan Nemanja lett a nagyzsupán.

Következhetett élete újabb - nehezebb - szakasza: elszakadás a bizánci birodalomtól. Mert annyit meg kell jegyezni, hogy addigi sikereit nem érhette volna el Mánuel támogatása nélkül. S ő is ott állt a császár mellett több alkalommal is.

Például 1164-ben, amikor I. Mánuel IV. István magyar ellenkirály támogatására haddal vonult a hungarus királyság ellen. Igaz csak a Szerémségig jutottak.

Kép: a Trgovište/Novi Pazar melletti Szent Péter és Pál templom, a hagyomány szerint Nemanja hercegfi ortodox rítusú keresztelésének színhelye, a múlt hétvégén.

31277527_1653903544658740_5472947450041521418_n.jpg

Stefan Nemanja, a kiteljesedés

Nemanja előneve, a Stefan voltaképpen akkortól használatos, amikor 1171-ben nagyzsupánná (veliki župan) lőn. Minthogy a név a görögből (Στέφανος) jöve, jelentése: koszorú/korona. Ez ugyan rá vonatkoztatva még csak fejedelmi címet jelentett, de ő lett a dinasztia- és az (új) államalapító.

Teljhatalomra kerülése évében alapította a székhelye, Trgovište feletti hegyen emelkedő Szent György kolostortemplomot (Stupovi Đorđevi). A később a Nemanjićok egyik szakrális központjává lett és erődítménnyé bővített épületegyüttes ma is őrködik Novi Pazar felett.

Az ekkor már ötvenes éveibe lépő - így középkori léptékben ősöreg - uralkodó ekkor kezdett igazán elemében lenni. A területszerzések érdekében olyan külpolitikát folytatott, hogy még balkáni viszonyok között is ember legyen a talpán aki követni tudja.

Velencével Bizánc ellen játszott össze, aztán a németekkel szövetkezve velenceiek kárára az első években elfoglalta Kotort és Raguzát (Dubrovnik). Bizánccal szemben támaszkodott a magyarokra is, hogy ellenük meg az osztrák herceggel szövetkezzék.

A hetvenes évek második felében aztán kissé letisztult a kép: szerb, velencei, magyar és birodalmi német császári szövetség lépett fel a legerősebb közös ellenség, I. Mánuel ellen. Nemanja seregei (általában valamely testvére - Stracimir, Miroslav - vezetése alatt) lassan el is foglalta a Nyugati-Morava völgyét és mélyen behatolt a mai Bosznia területére, aminek az ott élő bogumilok, kiket mint nyugati, mind keleti keresztény részről eretneknek tekintettek nem nagyon örültek. Ez nem csoda; Stefan Nemanja seregei lerombolták falvaikat, elégették könyveiket, ment az egzecír.

Hogy egy kissé kitágítsam a horizontot - és bevonjam második (?) hazámat, a Közel-Keletet a történések folyamába: a nagyzsupán 1170-es években aratott sikerei erősen kapcsolódtak ahhoz a tényhez, hogy Mánuel császárnak komoly gondja akadt birodalma keleti végében.

Az enmagát Antiochia fejedelmének kinevező Reginald de Chatillon erősen zargatta a bizánci területeket. E francia nemesember az amúgy vallási egzaltáltakkal, szerencselovagokkal, lelkibetegekkel (is) telis-tele lévő keresztesháborúk mércéjével mérve is kivált érdekes figura volt.

Egyszer majd talán szösszentek róla egy különbejáratú posztot. Itt csak annyit, hogy e mindig is öntörvényű, súlyos pszichopatológiás eset erőszakolta s gyilkoltatta meg a haddzsra igyekvő Szaláhuddín Júszuf ibn Ajjúb/Szaladin nővérét s utolsó leheletével azon csodálkozott, hogy a nyugatiak számára vesztes hattíni csata (1187) után az elfogott keresztes vezérek közül őt miért nem kínálja meg a szultán a Hermon hegyről hozatott szomjoltó hóval. A szemtanúk szerint kikapta szultán kezéből a hóval teli kupát, mire Szaladin levágta a fejét.

És még. Ha csodálkozunk azon, hogy a korai 13. századi Árpád-házi uralkodók között is találunk - mondjuk így megengedően - hirtelen haragú viselkedés-zavaros személyiséget, ne felejtsük, III. Béla királyunk, akkor még Alexios hercegként és kvázi-trónörökösként a bizánci udvarban Mánuel nagyhatalmi politikája részeként feleségül vette Reginald de Chatillon leányát, Annát. Emígyen a "nyughatatlan" Imre királyunknak nagy-, a hasonló szociopatológiás problémákkal küzdő II. Andrásnak pedig dédpapája volt Antiochia ura. Tehát: e csudálatos ember, e gyakorló pszichopata - értsd: Reginald - DNS-ei ott nyugszanak a budai Mátyás-templomban, miután III. Béla és hitvese maradványait ismerjük biztosan (vagy nem) az Árpádok testi hordalékai közül a "nagy török csontösszerázást" követően.

Vissza Nemanjához. Miután Mánuel 1180-ban meghalt és a Komnénoszok bukása után káosz keletkezett a birodalomban, a szerb nagyzsupán a császári udvart és politikát jól ismerő III. Bélával lépett szövetségre s tovább terjesztette hatalmát a Balkánon.

Ez a terjeszkedés a harmadik keresztesháború első hullámaként 1188-ban a Balkánra érkező I. Barbarossa Frigyes császár (1152-1190) csapataihoz való csatlakozással teljesedett ki, amikor is a szerb állam fennhatósága a mai Koszovóig és Szkopjéig terjedt.

1196-ban Nemanja hatalma csúcsára ért. Tudta, hol kell abbahagyni. Ebben az évben egy nagy dinasztikus hepening keretében lemondott a trónról másodszülött fia, Stefan javára és Simeon néven egyszerű szerzetesként élt legkisebb fia, Rastko/Szent Száva által újraalapított Athosz-hegyi Hilandar kolostorban.

1199-ben halt meg, kb. 87 éves korában.

Kép: a Stupovi Đorđevi, a minap.

31369218_1654915367890891_6908899130298948230_n.jpg

Nagyzsupánok, királyok, szentek

Stefan és Rastko/Száva. Párhuzamos életrajzok, mondhatnánk. És még hozzá kellene csapni a legidősebb fivért, Vukant. Stefan Nemanja fiai apjukhoz hasonlóan erős egyéniségek voltak, akik máig meghatározzák a szerbek identitását. Vukan volt a nyers erő, Stefan a politika, Rastko pedig a spiritualitás. A három testőr. Vagy a három kismalac.

1196-ban Stefan Nemanja nagy csalási mítinget tartott itt, Raškában. Lemondott a trónról és feleségével, Anával a szerzetesi életet választotta.

Az újdonsült Simeont barátot a nagyzsupáni trónon középső fia, Stefan Nemanjić követte. Az elsőszülött Vukan ezt megelőzően Duklja, Dalmácia, Travunia és Toplica ura volt, amely területek a szerb nagyfejedelemség gazdaságilag legfejlettebb régiói voltak. A leköszönő veliki župan mégis a másodszülött Stefant (Stefan Nemanjić) preferálta, miután ő házassága (Eudokija bizánci hercegnőt vette feleségül) révén szorosabb és kiegyenlítettebb kapcsolatban állt a Balkán továbbra is legerősebb államával; míg Zeta és vidéke hagyományosan mindig is izmozott a császársággal.

A legkisebb fiú, Rastko akkor már hátat fordított a világi-politikai hatalomnak: rövid ideig, 1190 és 1192 között volt Hum kormányzója, majd Száva néven az Athosz-hegyi szerzetességet választotta.

Most Száva és Stefan életét fogjuk követni, ebben a sorrendben. Ehhez azonban egy nagyon vázlatos kép arról, miféle nemzetközi és regionális politikai konstellációban futtatta a csúcsra a középkori szerb államot ez a két kimagasló jelentőségű férfiú.

A 1190-es években a Balkánon négy plusz egy hatalom vett részt a politikai játszmákban. A legerősebb közülük, még a Komnénoszok évtizeddel korábbi bukása ellenére is, Bizánc maradt. Ő birtokolta a Balkán teljes keleti és déli felét s bár a szerbek Stefan Nemanja alatt ellenőrzésük alá vonták a központi és délnyugati területeket, a bizánci udvar befolyása továbbra is ott lebegett a szerb nagyzsupán autonómia törekvése felett. Hogy Bizánc mennyire a saját politikai univerzumába tartozóként tekintett Szerbiára mutatja, hogy 1195-ben a császár az udvari hierarchia magas tisztségének számító szebasztokrator címmel ruházta fel Stefan Nemanját. Emellett pedig a szerb ortodox egyház továbbra is a bizánci eklézsia struktúrájának részeként az ohridi érsekség igazgatása alá tartozott.

Szerbiától nyugatra, a dalmát partvidéken Bizánc kereskedelmi riválisa, Velence volt a fő politikai aktor. Ebben az időben éppen egy kivált ambíciózus dózse, a vén Enrico Dandolo állt a városállam élén, akinek majd jelentős része lesz abban, hogy a 13. század elején feje tetejére álljon a teljes politikai helyzet a térségben.

A Balkán északi részén a hungarus királyság avatkozott be minduntalan a félsziget politikájába, ami nem csoda, hiszen a 12. század erősen az intenzív magyar-bizánci kapcsolatokról szólt; eufemisztikusan. Azaz: ki nyom le kit? Ráadásul III. Béla a bizánci udvarban nevelkedvén gondolkodást, kapcsolati hálót is hozott a birodalom fővárosából. Fia, Imre (lásd még: Reginald unokája) ugyancsak igyekezett belefolyni a bizánci történésekbe. És ott voltak a magyar uralkodók ekkor már évszázados - K. Kálmántól datálható - boszniai ambíciói.

A balkáni politika plusz-szereplője Róma volt, amely nem tett le arról, hogy az ortodoxok kárára saját ideológiáját (no, meg gazdasági pozícióit) erősítse a térségben. Nem tartotta még elveszettnek a szerbeket, sőt a bogumil csoportokat sem. És mint kiderült: az ortodoxia központját is targetálta.

Merthogy a 13. század elején alapjában változott meg a politikai felállás a Balkánon. A negyedik kereszteshadjárat során a Dandolo dózse obszerválta nyugati seregek elfoglalták Bizáncot s hat évtizedre megszüntették, mint számba vehető politikai entitást. Az épeiroszi (görögföldi) és niceai (kisázsiai) köztesállamok nem sok vizet zavartak. A Bizáncban létrejövő Latin császárság (1204-1261) a nyugati kereszténység pozícióit erősítette a Balkán egészében.

Az ortodox birodalom - időszakos - eltűnése komoly mozgásteret szabadított fel a félszigeten.A korábban lenyomott bolgárok újjáéledtek, de a legnagobb lehetőség elé a szerbek kerültek. Szerencséjük volt: apjuk nyomdokain két olyan személyiség állt ekkor az állam és a spirituális élet élén, akik méltán kerültek be a történelembe, mint a par excellence szerb államférfi és egyházfi.

Kezdjük ez utóbbival: Száva, a szent, aki (mindenütt) ott volt.

Kép: A raškai fellegvár falai, a Nemanjićok családi perpatvarainak színtere Trgovište/Novi Pazar felett.

31378706_1655816624467432_4233828271259643400_n.jpg

Száva

A legkisebb fiú, Rastko 1174-ben született Gradinában (Zeta), s jó nevelést kapott. Ez az ő esetében azt jelentette, hogy alapvetően bizánci vallásos képzésben részesült s emellett nagybátyja, Miroslav mellé kerülve korai éveiben részt vett a Nemanják politikai életében.

1190-ben apja, Stefan Nemanja nagyzsupán kinevezte Zahumlje zsupánjának, amely tisztségben két évig bírta, azzal együtt, hogy Miroslavval együtt kormányzott. Két évig bírta.

1192-ben nagybátyját hátra hagyva az észak-görög Khalkidiké-félszigeti Athosz-hegy egyik, először orosz majd görög kolostorába vonult Száva (Σάββας/Сава) szerzetesi néven. A Vatopedi kolostorban művelte ki magát.

Négy év múlva, amikor szülei is a szerzetesség útjára léptek s a raškai nagy családi találkozón Stefan megkapta a nagyzsupáni tisztséget, a legidősebb fiú, Vukan meg berágott s megkezdte küzdelmét a vezetői címért, ő fogadta atyját (immár Simeont) a Vatopedi kolostorban. 1198-ban pedig - a bizánci császárral való tárgyalásainak eredményeképpen - az újjáalapított és s szerb szerzetesség központjává fejlesztett Hilandar kolostort vezette.

Az itt töltött első etapban nekilátott a szerb nyelvű liturgia (typikon) kidolgozásának valamint számos, a szerb egyház számára később alapműnek számító könyvet írt ekkor.

Miután apját eltemette (1199-ben, ekkor még a Hilandarban), egyre magasabb pozíciót töltött be Athoszon. 1204-ben - még mindig a bizánci egyház kebelében ugyan - ő lett az első szerb ortodox érsek (archimandrita).

Ekkoriban zajlott két, Száva és a szerbség számára is döntő fontosságú esemény. Az egyikről már esett szó: a negyedik kereszteshadjárat következtében Bizánc hatalmát vesztette a Balkánon. Ez a szerbek számára - mind politikai, mind vallási/egyházi téren - hatalmas lehetőségekkel kecsegtetett. Száva természetesen az egyházi vonalon szeretett volna lépni: létrehozni a szerbek akkor már régi álmát, az önálló autokefál egyházat. Ehhez viszont az időközben összegubancolódott belpolitikai viszonyokat kellett rendezni.

Az elsőszülött Vukan ugyanis nagyon nem tűrte az apai döntést. 1202-ben, kihasználva a Bizánc ostroma következtében fellépő balkáni káoszt, a térségben ugyancsak ambíciókkal fellépő Imre hungarus király támogatásával fegyverrel lépett fel testvére, Stefan nagyzsupán ellen, aki legott elpucolt - Bulgáriába. Vukan lett a veliki župan, Imre pedig - miként majd utódai - címei közé felvette a Szerbia ura titulust is. (Ez - tudjuk - a közép- és nem csak középkori uralkodók kedves ön- és köz-érzet javító lépése volt.)

Stefant persze apja fájából faragták, így 1204-ban bolgár segítséggel visszatért és visszahódította a trónt. Feszült volt a dinasztikus helyzet - finoman szólva.

Ugyanakkor a Latin császárság létrejötte az Athoszon is konfliktusokat generált. A nyugati egyházfiak Constantinopolis bevételét alkalmasnak látták arra, hogy valamennyi bizánci ortodox vallási központban megkezdjék a római egyházhoz való térítést. Ez az Athoszon különösen nagy ellenállásra talált.

Száva nem kívánt részt venni e disputákban. Az otthoni viszonyokat is rendezendő 1205/1206-ban atyja holttestével visszatért szerb földre. A Nemanja alapította Studenica kolostor hegumen/apátja (ἡγούμενος) lett, s azon nyomban szentté avatta apját (1206). Itt, a ma is impozáns építmény falai között, Nemanja sírja mellett békítette ki testvéreit. Stefan vezetői hatalmát immár nem veszélyeztette semmi, Vukan pedig megelégedett a neki járó délnyugati területekkel (Hum, Zeta).

Ezt követően tíz év csendes, de intenzív munka következett. Száva tovább írta a szerb ortodoxia alapműveit, s keményen dolgozott azon, hogy egyházát leválassza a Epeiroszban tovább élő bizánci anyaegyházról (közvetlenül pedig az ohridi érsekségről). Erre végül az 1217-es év turbulenciái adták meg a lehetőséget.

Majd a "párhuzamos életrajzban" szó lesz róla, 1216-ban bátyja Stefan nagyzsupán koronát kért - a pápától. Már ez önmagában is sűrű és akut szakállhullást okozhatott Szávánál, attól meg egyenesen lila hajat kaphatott, hogy a kért fejék meg is érkezett s testvérét 1217-ben meg is koronázták. (Így került be Stefan az "Elsőként megkoronázott"/Prvovenčani jelzővel a szerb történelembe.) Azt már nem lehet tudni, milyen egyéb pszichoszomatikus tünetet produkálhatott nála, hogy Stefan egyben elvált bizánci asszonyától és a velencei rossz emlékű, de befolyásos Dandolo dózse családjából választott magának új feleséget - mindezt a nyugati szövetségesi politika keretében. (És a Bizánc bevételét követő erőteljes nyugati katolikus ideológiai és politikai offenzíva folyományaként.)

Személyes indítékként ennyi elég lehetett Szávának, hogy elhagyja Studenicát és visszatérjen az Athoszra. Lehetett azonban egy sokkal nagyobb perspektívába helyezett szándéka. A nyugati/katolikus befolyást arra használta fel, hogy az ortodox vallási autoritásoknál kijárhatta a szerb egyház autokefállá válását.

Szava az egyházi önállóságot, mint a Balkánon megerősödni látszó Róma elleni hatékonyabb fellépést kínálhatta az ortodox vezetőknek, miközben bátyját is lassan eltérítette a nyugati irányzattól. E képpen függetlenedhetett a szerb egyház, míg - az eredetileg nyugatról kapott - korona és a királyi cím is megmaradt. Mondhatni Száva (és Stefan Nemanjić) jó munkát végeztek.

1219-ben Száva Niceában I. Mánuél bizánci pátriárkával és I. Theodorosz niceiai császárral elfogadtatta az autokefál szerb egyház szervezeti struktúráját. Ennek kihirdetésére - a globetrotter Száva jelenlétében - még ugyanabban az évben, az új egyházi szervezet központjában, a žičai kolostorban került sor.

Az első érsek értelemszerűen Száva lett.

A szerb ortodox egyház Száva szerinti felosztása így nézett ki: Zeta, Hum, Dabar-Bosna, Moravica, Budimlja, Toplica, Hvosno, Žiča, Raška, Lipljan, Prizren. A szervezeti struktúra kialakításával párhuzamosan megkezdődött a központok "szerbizációja" Ez a tengervidéki régiókban a zömében római katolikus egyházközségek ortodoxra változtatását, illetve kiszorítását, a belső területeken pedig a vezető tisztségekben lévő görög személyek szerbekkel való lecserélését jelentette.

Az egyházszervezés egy évtizedett vett igénybe. 1220-ban Száva befejezte a szerb egyházi és világi törvények gyűjteményét (Krmčlija/Nomokanon), majd egy évre rá megjelentette a szerb egyház ortodox teológiáját kifejtő másik alapművét, "Az igaz pravoszláv hit megújítása" (Čin oblovljenijaistinite vere pravoslavne) címmel.

1228-ban Száva megkoronázta Prvovenčani utódát, Radoslavot, majd miként egy mai felsőközéposztálybeli nyugdíjas, utazni kezdett. Zarándoklatra ment. Nem is egyszer.

Első szentföldi tourját 1229-ben kezdte, nem függetlenül az ötödik keresztes hadjárattól (II. Frigyes vezetésével, 1227-1229), melynek - mint hamarosan kiderült időleges - eredménye volt Jeruzsálem visszavétele a muszlimoktól (1244-ig).

Száva végigjárta a Szentföld vallási turizmus által legfelkapottabb helyeit, tárgyalt Anasztáziusz jeruzsálemi pátriárkával, volt a Mar Saba-i kolostorban, vallási szuvenírt (ikon) hozott a Hilandarba. Merthogy visszaútján Niceaban ès az Athoszon is megfordult.

Ezt követően - mondhatni - a belföldi turizmusnak szentelte életét. Négy évig utazgatott a szerbek lakta területeken s szervezte az építkezőben lévő egyházat.

Hatvan évesen azonban úgy érezte: mégiscsak a világjárás a legjobb dolog (ez így van, mondom én, a könyvek és a kerékpározás mellett). 1234-ben Itálián át jutott el Palesztinába. Ekkor volt a Sínai-félszigeten és Alexandriában is. (Mondjuk, érdekes volna tudni, miként tekintett a késő-ajjúbida Egyiptommra meg általában az iszlám világra...)

Ezúttal is Kisázsián keresztül tért vissza a Balkánra. (Azon is eltűnődök, mennyire elcsodálkozott volna, ha tudja: az útjába eső északnyugat-anatóliai területeken (Söğüt) éldegélt akkoriban egy tízéves fiúcska, Osman, kinek leszármazottjai nem is oly sokára jól befűtenek majd a szerbeknek...)

II. Ivan Asen bolgár uralkodónál és Joakim pátriárkánál vendégeskedett Veliko Trnovóban, amikor 1235 telén megbetegedett és meghalt.

Valszeg nem volt utasbiztosítása.

Aztán, ahogy az a nagy emberekkel, szentekkel lenni szok(ott), kezdődött az itt temetem-ott temetem-újra temetem játék. Először halála színhelyén, a Negyven Mártír templomába helyezték (ideiglenes) nyugalomra. Hamarosan, 1237-ben azonban a Vladislav király (1234-1243) által alapított Mileševa kolostorba szállították. Itt meglehetős sokáig állomásoztak a csontjai. Hatalmas kultusza alakult ki; I. Trvtko boszniai király - ki persze valamennyi balkáni szláv népre szerette olt kiterjeszteni a hatalmát - a szent csontjai mellett, e kolostorban koronáztatta meg magát 1377-ben (annak ellenére, hogy inkább katolikusnak volt mondható).

De még érdekesebb, hogy a Balkánra érkező oszmánok között is elterjedt Szent Száva sírjának a tisztelete. Ez nem volt különleges annak fényében, hogy a balkáni muszlimok körében erős szúfizmus vonzódott a szent emberek (s nem csak a muszlimok) sírjainak kultusza iránt.

Végül aztán egy politikai esemény csak megzavarta Szent Száva nyugalmát. Amikor 1594-ben a szerbek fellázadtak az oszmánok ellen, Koca Sinan pasa nagyvezír elhozatta Szent Száva csontjait Mileševából és a Belgrád melletti Vračar-fennsíkon ünnepélyesen elégettette azokat. Kemény büntetés. Teszem hozzá halkan: nem vonatkoztathatunk el attól - s ez nem visszavetítés -, hogy Koca Sinan albán gyökerekkel bírt.

Mindenesetre Szent Száva utazásai ekkor sem értek véget. Bal karcsontjai - a hagyomány szerint - épek maradtak s visszakerültek a Mileševa kolostorba.

Ezt csinálják utána!

Ps. A csont-égetés színhelyén a legújabb kori szerb nacionalizmus csúcsévében, 1989-ben fejeződött be a monumentális Szent Száva székesegyház építése. A világ egyik legnagyobb temploma. Betonszörnyetegként meg talán a legnagyobb.

Kép: Szent Száva elmélkedő sziklabarlangja a Studenica kolostor közelében. Pontosan tavaly ilyenkor, amikor a tavasz helyett tél volt.

Most meg nyár.

31376087_1656782884370806_6271012191131320365_n.jpg

Prvovenčani

Megvan a Napfivér, Holdnővér záróképe? Ahogy hátrálnak kifelé retkes ruháikban Assisi Ferencék a hiperdíszes lateráni palotából, ahol a trónuson festményszerűen, bíborosok gyűrűjében, triarával a fején, fejér ruhájában, ásványvíz-puhította rózsaszín arcbőrrel, szigorú mosollyal a tekintetében ott ül - Obi-van Kenobi.

Nekem Sir Alec Guinness mindig Ben marad. A Star Wars előtt s után is.

Mindenesetre III. Ince pápaként is vártam, hogy felzúgjon kezében a fénykard.

Nos, ez a III. Ince pápa (1098-1116) volt, aki kiszervezte a koronát az első - ortodox - szerb királynak, Stefan Nemanjićnak. Aztán a koronázást már az utód, III. Honorius (1116-1227) pápa legátusa celebrálta.

Különleges politikai konstelláció okán.

P.s. A Brother Sun Sister Moon nyálas hippiskedése régen nem tetszett. Mosse.

31466844_1657763590939402_5291898327285069466_n.jpg

Stefan Nemanjić

Van az embernek egy olyan érzése, hogy a három fivér (Vukan, Stefan, Rastko) közül ő volt a legkevésbé karizmatikus jellem, de ez csak egy külön bejáratú vélemény. A szerbek is elsősorban Szent Szávát és apját Stefan Nemanját tartják "nemzeti hősnek". Vukant meg az igazságtalanság miatt hőbörgő vezérhímnek. De hát Stefan mégiscsak az első koronázott szerb uralkodó.

1165-ben született, amikor már nem éppen fiatal atyja éppen hatalmi helyzetbe került. Annak rendje-módja szerint nevelkedett a raškai várban és a Nemanják többi politikai-szellemi központjában, amikor eljött 1196 márciusa.

Ekkor (25-én) esett meg a családi nagytanács - hogy újból és újból visszatérjek e fontos eseményre. Ahol Stefan Nemanja veliki župan a primogenitúrát mellőzve másodszülöttjét nevezte meg utódául, majd az asszonnyal (ezt manapság, maimagyarban így mondjuk, ugye) bevonult a raškai fellegvártól jó tíz kilométerre lévő Szent Péter és Pál templomba s lőn belőle s az asszonyból (!) Simeon és Anasztázia, szerzetes és apáca.

Apropó: ez eddig kimaradt: a mama (Ana/Anasztázia; mh. 1200-ban) a kuršumlija melletti Krisztus anyja kolostorban élt s halt. (Képet majd prezentálok róla. Nem az asszonyról.)

Amíg az apjuk élt (1199-ig), Vukán nyugton maradt. Utána azonban megkezdette az akciózást. Fő szövetségese ebben Imre hungarus uralkodó (1196-1204) volt, akinek - tán a keleti vér mián is - erős balkáni ambíciói voltak: a Bizánc elesése következtében előállott káoszt és hatalmi vákuumot kihasználva igyekezett pozíciókat szerezni az újjáéledő bolgár állam ellenében. Vukan Imre támogatásával elűzte testvérét (1204), aki ekkor - értelemszerűen - Kalojan bolgár (1196-1207) uralkodóhoz menekült.

Ekkor Vukan de facto és de iure is magyar vazallussá lett s korábbi zahumljei, zetai gyökereire támaszkodva a katolicizmust igyekezett "helyzetbe hozni" országában Már ekkor felmerült a politikailag igencsak aktív és az előző posztban említett volt III. Ince pápa részéről a római korona küldése.

A felgyorsuló események azonban közbeszóltak. Stefan Kalojan segítségével 1205-ben visszatért, s visszavette a hatalmat, Vukan pedig ismét a tengerparti tartományokra szorult vissza. Mindeközben pedig a bolgár uralkodó elfoglalta Ništ, amelyet akkor éppen Imre csapatai birtokoltak.

(Itt pötyögyetem mindezt a Nišava partján, látom Emericet, ahogy a hódítás után gondterhelten vagy peckesen járja a folyópartot s újabb balkáni hódításokon töri a fejét. Tudjuk, nem járt több sikerrel, hamarosan meghalt, négy éves fiát, sorrendben a harmadik Lászlót pedig Reginald de Chatillon másik unokája, a zűrzavaros uralkodású II. András tette történelmi süllyesztőbe - meg a föld alá.)

Ekkor aztán, miként a szent gestájából már tudjuk, a Hilandarból hazatért - az identitásképzés céljából hullaszállító szerepet is felvállaló - Száva s a Studenica kolostorban apjuk holtteste mellett kibékítette a testvéreket.

Vukan továbbra is viselhette az - önjelölt - Zeta királya címet, amely azért Stefan számára gáz lehetett. Így aztán, amikor 1208-ban Vukan fiának, Đorđe Vukanovićnak adta át Zeta vezetését, Stefan és Száva csak úgy ismerték el az öröklést, hogy az utódot már csak nagyhercegi címmel illették.

Mert hát a király Stefan akart lenni. Ekkor jött az 1216-os kérelem III. Ince pápa felé, aki a koronát kiutalta, utódja, III. Honorius legátusa pedig 1217-ben a szerbek kirányává koronázta Stefant.

Ez a bő tíz év (1208-1219) igencsak turbulensnek bizonyult Szerbia számára. Bizác kiesése a regionális politikai játszmákból tovább kuszálta a szálakat. Keleten Kalojan utóda Boril (1207-1218) lett a bolgár állam élén, aki folytatta elődje politikáját: országát szánta a térség vezető hatalmává tenni. Elfoglalta Niš mellett Belgrádot, Braničevót és Prizrent is, azaz gyakorlatilag a szerbek lakta területek teljes keleti vidékét.

Mindeközben Đorđe Vukanović a Bizánc bevétele után az Adrián abszolút hatalommá emelkedett Velence főségét elismerve jelentett kihívást Stefan számára. Szövetségest kezdetben egy albán előkelőben, Kruja urában, Dmitriben talált (vejévé is tette). Az ő halála után új támogató után kellett néznie. S hogy a képet még árnyaljam, voltak itt más helyi urak is, akik halászgattak a poszt-bizánci (ma már tudjuk: átmeneti) zavarosban.

Ebben az elsősorban Boril által okozott szorult helyzetben Stefan erős külső támogató után nézett. Ez lehetett a fő motívuna a Róma felé fordulásnak. (Bizánc két utódállama - Nicea és Épeirosz - gyengeségük miatt nem jöhettek szóba.)

Ekkor jött a korona. Azzal együtt, hogy Stefan Prvovenćani viszonya a katolikus egyházhoz minimum problematikus. Bár országának nem elhanyagolható - s gazdaságilag a fontosabb - részén (Zetában, Zahumljében, Travuniában) a római egyház volt az erősebb, nem valószínű, hogy egész birodalmát a katolicizmushoz kívánta kötni. Inkább egy, az aktuális erőviszonyokon alapuló jól kiszámított lépés volt a koronakérés.

Mindenesetre hosszabb távra éppen az ellenkezője történt: 1217 és 1219 között Prvenčani személyében királyt kaptak a szerbek, míg Száva ügyködésének eredményekén autokefál ortodox egyház(szervezete)t.

Nagy idők voltak.

Stefan még szűk évtizedet uralkodott, amely a konszolidáció és a szerb uralkodó kedvenc hobbijának, a szüntelen kolostoralapításoknak a jegyében telt.

Élete vége felé pedig - több elődjéhez s utódjához hasonlóan - ő is szerzetesnek állt; a névválasztás szegényes fantáziájának következtében Simeon nickname-mel.

1228-ban legidősebb fia, Radoslav követte a trónon. Aztán majd a többiek.

Kép: Az apja által alapított Studenica kolostor mostanság. A fehér márványból emelt templom Nemanja alapítása 1195-ből a "raškai stílus" építészeti remeke, a narthexet Radoslav király (1228-1233) építtette hozzá. Itt található az alapító Stefan Nemanja/Simeon és Stefan Nemanjić Prvovenčani sírja is.

Jómagam már vagy ötször voltam itt; de a templomszolga egyszer sem engedte lefotózni a szarkofágokat. Merthogy nem lehet, spiritualitás meg minden. Utoljára Észak-Amerika őslakosai paráztak ilyesformán (hogy elviszik a lelkeiket meg hasonló). Láthatjuk, mire mentek vele.

Mindent elvitt/vett a kiscica.

31490966_1658723127510115_2017670019220910729_n.jpg

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr2814018268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása