Az ember írogat a napi politikáról, tudván, az egésznek semmi értelme. Még akkor sem, ha igyekszik eredeti forrásból meríteni. Merthogy annak ma már semmi értéke. Lényeg: a könnyebb ellenállás felé mozdulni. Például, kishazánkban lehet valaki évtizedeken keresztül tszkv.egy.tan. orientalista vidékeken, egyetlen keleti nyelv tudása nélkül. Sőt, ugyanezen háttérrel fő-think tank-főnök is. Úgy, hogy húsz éve minden könyve azzal kezdődik, hogy tíz oldalas előszóban magyarázza meg, hogy miért is nem tanult meg negyven éve arabul.
A művei olyanok is.
Mindegy.
Hagyjuk is a napiakat. Ma a régmúltról keveset.
Amikor az embernek dolga van, kalandoz minden felé. Jó ez, néha ösztönöz, néha a menekülés hasznosabb, mint a posványba merülés. Most például nézzük kicsit a régi "útikönyveket" Illetve egyet.
Damaszkuszban a Hidzsáz-vasútállomástól nem messze van egy könyvesbolt. A Núrí. Családi üzem, az alapító - akivel még volt szerencsém beszélgetni - sötét-szódás-szifon-alja-lencsés-szemüveges fekete-fehér fényképe a pénztárgép felett van kifüggesztve. Hogy micsoda illat van a zegzugos polcok között, csak az tudhatja, aki merült már el ott. Még a legújabb könyvek is enyhe, különleges dohszagot árasztanak, s nincs az az influenza gerjesztette orrváladék, ami kimossa azt az emlékezetből. Én manapság is kapásból meg tudom mondani, mely könyveket vettem ott. Van, amit negyedszázada.
Ott kezdtem el gyűjteni az arab nyelvű földrajzi irodalmat. Később az iszlám világ számos pontján máig tartóan volt még nagy kontingensű beszerzésem, köztük a rendszeres bejrúti könyvvásárokon, brutális mennyiségben, de az első mindenkinek a legemlékezetesebb. Tudjuk.
Ez az arab nyelvű régi geográfia (leginkább ez a helyes terminus, miután az arab, perzsa, török vagy esetlegesen más gyökerű szerzők közös eszköze az arab nyelv), mind a tudományos világ-leíró, mind az utazós rendkívül gazdag, izgalmas, máig élvezhető. Többet kéne olvasni. Ezt is.
Egy ilyen került most a látóterembe. A szerző Badru’d-dín al-Gazzí (megh.: 1577), egy igazi korszakhatárt átélő figura volt. (Erre az életrajzi tényre vonatkozóan van is egy arab szó, úgy hangzik: مخضرم/mukhadram, azt jelenti: valaki, aki két egymás után követő kort ért meg. Eredetileg pedig azokra vonatkozott, akik az iszlám előtti kort és annak első időszakát is átélték.) Szóval, al-Gazzí, mint a neve is mutatja, családilag Gáza városából származott. A számtalan tudóst adó família az 1300-as években költözött Damaszkuszba, ahol aztán a 15. századtól a 19.-ig majdnem mindig ők töltötték be a város sáfiita muftijának a tisztségét. Az volt az apja, Radí’d-dín al-Gazzí (megh.: 1528) is, aki kora legnagyobb vallástudósával, a mameluk Egyiptomban élő al-Szujútí-val (megh. 1505) volt szoros munkakapcsolatban.
Badruddín (így, egyszerűsítve) tehát a mameluk korszak végén és a szíriai oszmán uralom elején élt, s amikor Szelim szultán serege 1517-ben bevonult Damaszkuszba, éppen ő volt a sáfiita mufti. Aztán ahogy az ilyen „rendszerváltásoknál” lenni szok, azonmód repült is az állásból. Mire az akkor még ifjú Badruddín nem rezelt be, hanem egy barátjával, Valí’-dín al-Farfúr-ral, a város kádijával nekiindult a Fényes Portára reklamálni. Haverjának mindez nem sikerült, mert már Aleppóban lesittelték és szegény ott is halt meg a – mostani polgárháborúban szépen széjjellőtt – aleppói várbörtönben 1531-ben.
Hősünk azonban megtette a nagy utat. 1530 tavaszán és nyarán meglátogatta Isztambult, s olyan útleírást hagyott az akkor háromnegyed évszázada oszmán kézen lévő városról, hogy még ma is öröm olvasni. Útleírásának – akkor szokásos – hangzatos címet adott: المطالع البدرية في المنازل الرومية /al-Matáli’ al-badríja fí’l-manázil ar-rúmíja (mondjuk: Badr ismeretei Bizánc földjén). Merthogy Badruddín mindvégig a város korábban használatos nevét, a Konstantinápolyt (القسطنطينية/al-Qunsztantíníja) használja. Amely terminus Szíriában és általában az arab területeken még a szerző életében is általános maradt.
Ez a mű rém érdekes. Szerzője, aki az említett személyes okok miatt utazott a fővárosba részben elámul. Az „városok anyjának”, a „hatalom székhelyének”, a „világmindenség központjának” aposztrofált metropolisz építészeti alkotásai lenyűgözik őt – legyenek azok régiek, mint az Aya Sofya, vagy újak, mint az oszmánok akkor már egyre másra előbúvó mecset-költeményei (bár még hajszálnyival Mîmar Sinan előtt vagyunk). Olyan részletes leírást kapunk, hogy az ember azt hiszi, egy szokásos alapos német kulturbédekkert forgat.
Másrészt viszont Badruddín – mint egy magasan képzett arab vallástudós – kemények ekézi a törököket a vallás és különösen a vallástudományok terén. Reklamálja, hogy az emelkedőben lévő oszmán birodalomban, amely éppen 1517 után, amikor az utolsó, a megdöntött mameluk udvarban élő abbászida bábkalifa, III. Mutavakkilt Isztambulba szállítják, lemondatják s az oszmán szultánok innentől kezdve maguknak vindikálják a kalifai címet, tehát az iszlám világ új vallási központjában milyen mostoha a vallásgyakorlat színvonala, az arab nyelv helyzete s a vallástudományok színvonala. Erről lesújtó képet ad.
És ez a negatív vélemény – jegyzem meg halkan – az egész oszmán korban megmaradt az arab vallástudósi elitnek a török ulamá’ által művelt tudományok színvonaláról. Az egy Ebussuud Efendi El-İmâdî kivételével. Talán.
Tehát, ilyeneket olvassunk.
Ha jót akarunk.
