Omán az Arab-félszigeti országok közül a leginkább törődik az iszlám előtti történelmével. Sőt, azt - egészen unikálisan az arab társadalmak között, indentitásának részévé kívánja emelni. Persze mindez egyelőre messze van még a Hormuzi-szoros másik oldalán tapasztalható kettős (perzsa-síita) identitástól s az arra épülő termékeny nemzeti öntudattól, de az omániaknak is van hova visszanyúlni.
Amerre mostanában járok, azaz a Hadzsar-hegység nyugati oldalán, fontos történelmi múltra tekint vissza. Itt voltak - pontosabban ez a hegyvonulat volt a mezopotámiai táblákon a suméroktól, az akkádokon és az asszírokon át az újbabilóniai birodalomig - évezredeken át emlegetett magani rézhegyek.
Volt idő Magyarországon, amikor az e fajta tudás majdhogynem az általános közműveltség része volt. Amikor a - még sötét - szakállas Komoróczy Géza valódi kulturcelebként, sorozat keretében beszélt Mezopotámiáról - mindenki számára érthetően, a gyerekeket, mint engem, halális vírussal beoltva a Közel-Kelet kultúrája, történelme iránt. A "Fénylő ölednek..." meg "Az agyagtáblák üzenete" feledhetetlen művek.
Bennük is szerepel Magan. Itt olvasztották ugyanis a rezet valamennyi folyamközi államalakulat számára. S mint írtam, hosszú időn át. (Ezen a téren vetélytársával, Dilmunnal, amely nagy valószínűséggel a mai Bahrein szigete volt.)
A rézkorban tehát vezető kultúrák központja volt Omán sivatag felőli része. A Hafit- és az Umm al-Nar-kultúra fantaszikus, a Kr.e. 3-2. évezredben épült kollektív temetkezési sírboltjai (némelyikbe 200 holttestet helyeztek el) most is lenyűgözőek.
Az év utolsó előtti éjszakáján az egyik mellett vertem sátrat. Nem zargattak. Jót aludtam.
