Érdemes volt reménykedni! A crnagorácok megmentették a vidék becsületét. (Illetve az itt élő bosnyákok ezt nyilván kikérnék maguknak...) Mert itt, Rožaje közepén (Novi Pazartól majd' ezer méterrel magasabban és sok fokkal hidegebben), stílusosan az Ulica Maršala Tita-n úgy ültek a szabadba kitett székeken a délutáni napsütésben a helyiek, mint galambok egy május végi üres vasárnap az általuk teleszart immár múltba veszett Baross-téren.

Délutáni kiruccanás a barátokkal a szomszédos városba, a Szandzsák montenegrói fertályán található Rožajéba. A már megénekelt Ibar-folyó legeslegfelsőbb folyásához. A crnagorai oldalon ez az opština a legiszlamizáltabb, a lakosság több, mint kétharmada muszlim. Kicsit kései betelepülők errefelé, miután csak akkor húzódtak ide a tengerpartról, amikor az oszmán állam elveszítette Bart és környékét a Kotori-öböllel egyetemben.

Tehát 1689 után jöttek, amikor az itteni hegyvidéken üresedés volt, miután a Magyarország felszabadítása után a mai koszovóig lenyomuló osztrák-szövetséges seregek cserben hagyták a szerbeket (mert úgymond a franciák "hátba támadták" őket), akik ezután éppen erről a vidékről menekültek - részben a mai Vajdaságba, részben Arsenije Čarnojević vezetésével a Duna mellett Ráckevéig és Szentendréig. Voltak innen vagy negyvenezren.

Az első nagy muszlim betelepedést 1740 körül követte a második - ezúttal is déli, crnagorác irányból. Ahogy erősödött a cári Oroszország által erősen támogatott montenegrói nemzeti identitás (plusz és elsősorban az ortodoxia), úgy hagyták el lassacskán az iszlamizát szlávok (ungefähr bosnyákok) a fekete hegyek déli és középső zónáját s telepedtek le a Novi Pazar-i szandzsák településein - így Rožaje környékén is.

Ez aztán kulminálódott a berlini kongresszus (1878) után, amikor a Vaskancellár - íródeákjával, a Gesamtmonarchie külügyérével, Julius Graf Andrassy von Csík-Szentmihály und Kraszna-Horka, der Älteré-vel karöltve - megkezdte Európa térképének bősz rajzolgatását. A függetlenné váló, de még a mainál kisebb kiterjedésű Montenegróból ismét sokan menekültek északra. Kolašin és Grahovo ekkor lett muszlim-mentes övezet, s a frissen alakul crnagorác hadsereg még rá is tett egy lapáttal: több mint tízezer muszlimot kényszerített a kereszt felvételére az új északi határvidéken, éppen Rožaje közelében.

Aztán ezek közül számosan visszatértek eredeti hitükre a második Balkán-háború (1913) után. Ezt követően a crnagorácok, immár a jelenlegi határok között, de már a Szerb-Horvát-Szlovén királyság formációjában, 1924-ben keményítettek be még egyszer. Ekkor a šahovići mészárlásban majd' ezer muszlimmal végeztek Rožaje és Bijelo Polje környékén.

Azóta mondjuk béke van erre. Máshol nem mindig volt. A boszniai háború idején például Foča környékéről telepedtek menekültek Rožaje opštinában.

Szép posztjugó város, gyönyörű környezetben. Ide fut be a Koszovóból érkező hegyi út. Hát az valami lenyűgöző. Pár éve Pećből átjöttem rajta, talán csak az Ohridi- és Pespa-tavak közötti hágó veri a legszebb balkáni hegyi utak listáján. Bár a Balkánon bármely hágón való átkelés maga a geográfiai élvezet megtestesülése.

Rožaje tele van hagyományos hegyvidéki házakkal, a jugó futurisztika maradványaival és napjaink ízléstelenségeivel. Ízelítő alant.