A borneói parasztház, mondhatni. Elsősorban az őslakos daják ibanoké.
Vidéken még hagyományosan fából készül, a városokban viszont már betonból-téglából. S a hagyományok folytatásaként közintézményeket - elsősorban iskolákat - is építenek ilyen stílusban.
Leginkább folyóparti területeken találkozni velük, de felbukkannak a tenger melletti falvakban is.
Egy házban azonos törzshöz-nemzetséghez tartozók laknak - sokszor akár háromszázan is. Az előtetős veranda a közösségi élet színtere, szintúgy a hosszú, folyosó-szerű terem. Innen nyílnak az egyes családok lakóterei (bilek/szoba).
A csapadékos időjárás valamint a folyók közelségéből adódó áradások ellen az egész építmény magas cölöpökön áll, ami egyes vadállatok ellen is védi a lakókat. Alul pedig spontán baromfiudvarok alakulnak ki. Vagy "garázsok", autóbeállók. Vagy - s ez igazán nem lehet idegen számunkra - szabadtéri sufni.
A hosszúházakat - megint csak a trópusi időjárás miatt - húsz-huszonöt évenként felújítják. Az időtartam nem véletlen. Egy emberöltő után minden új fiatal generáció részt vesz a felújítási munkálatokban, ami tovább erősíti a szűk körű társadalmi kohéziót.
Amit a hosszúházak már önmagukban is megtestesítenek.