iszlám és politika

Manyasz Róbert Kázmér blogja

Magány

2016. május 14. 06:42 - politics&islam

 

Most úton vagyok – a változatosság kedvéért – észak felé, a svéd-norvég-finn hármashatárhoz. Bár errefelé kevesebb az iszlámot érintő téma, a törökországi fejlemények kapcsán pár gondolat.

Amikor Józsi bácsi ’53-ban meghalt, a memoárok szerint sokáig senki sem mert benyitni a szélütött Gazdához. Aki valaha a barátja volt (ha volt neki ilyen), rég eltűnt, színvinfarktált, látta a betonfalról visszaverődő végső villanást valahol a Ljubljanka mélyén, vagy elalélt Szibéria csudálatos éghajlatától, esetleg az ottani vidék nem kevésbé híres földtani képződményeinek hős (geroj) emberi átalakítása közben gondolta úgy: sihta.

Ez – tudom – erős kezdés, de mifelénk már lassan nem kezdődhetik politikai vélemény egy jó kis gulágozás nélkül. S ez momentán (ez gyönyörű szó!) Törökország kapcsán jutott az eszembe.

Az utóbbi évtizedek legsikeresebb török politikusa tesz meg ugyanis mindent, hogy a végén egyedül maradjon. Mint a kisujjam.

Recep Tayyib Erdoğant most a „jobbik arca” hagyja el. Lemondott miniszterelnöki posztjáról és a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP) vezetéséről az ezredforduló utáni török politikai spiritus rectora, Ahmet Davutoğlu. Az egykori történészprofesszorról már többször írtam, most sem írok nekrológot. a lemondás amúgy is jelképes. Az elnöki rendszert építő Erdoğan mellett (illetve jobban mondva: után) Davutoğlu egyre kevésbé volt tényleges hatalommal bíró miniszterelnök, hogy az AKP vezetéséről már ne is beszéljünk. Mert gyakorlatilag ez is megmaradt az alkotmány szerint „semleges” elnök kezében.

Nem ez az első szalámiszelet. Erdoğan folyamatosan választja le magáról a régi harcostársakat. Az új török iszlamista politikát még Davutoğlu előtti szellemi megalapozója, Fethullah Gülen, a prédikátor, imám és vallási-politikai tótumfaktum 2013-ig volt a mostani elnök szövetségese; aztán ma már az Egyesült Államokból eszi az emigráció keserűjét. (És osztja az ész, részben 32 nyelven – köztük magyarul! – olvasható website-ján, részben törökországi média-birodalmán keresztül.)

A másik, politikai színtéren veszélyesebb rivális az ősi harcostárs, Abdullah Gül volt, aki a kezdetektől együtt menetelt Erdoğannal. (Ez a közös pályaív egyébként hosszabb tanulmányt érdemelne kezdve az iszlamista Nemzeti Török Hallgatók Egyesületétől (Millî Türk Talebe Birliği) a később betiltott Jólét Pártján (Refah Partisi) és az Erény Pártján (Fazilet Partisi) át végül az AKP-ig (Adalet ve Kalkınma Partisi). Az elmúlt húsz év török társadalmi változásait tükröződnek benne.) Az AKP 2002-es hatalomra jutása után minszterelnök-helyettes és külügyminiszter volt a szintén karizmatikus politikus, akit Erdoğan éppen ezen tulajdonsága miatt 2007-ben már felfelé buktatott: ő lett az akkor még pusztán protokolláris posztot jelentő köztársasági elnök, hogy mandátuma 2014-es lejárta után a (szaúdi) Iszlám Fejlesztési Bank (البنك الإسلامي للتنمية) igazgatósági tanácsába távozzon.  Jó messzire.

A Stratejik derinlik szerzője, az Erdoğan-i politika elméleti megalapozója most került sorra. Konfliktusa az elnökkel már régóta érett. Isztambuli beszélgetéseim során mindig úgy beszéltek róluk, mint a rossz rendőr-jó rendőr kettőséről. Miközben Davutoğlu kifelé, elsősorban Európa felé Törökország szebbik, kompromisszumképesebb arcát muatta, Erdoğan befelé keménykedett. De a miniszterelnök nem szerepet játszott; ő valóban szemben állt az elnöki rendszert egyre durvább eszközökkel építő Erdoğannal.

Régen a nagyvezír ezért (no, meg ennél kisebb vétkekért is) selyemzsinórt kapott. Davutoğlu „csak” a lemondás lehetőségét.

Ahogy írtam, nem nekrológ ez. Amikor Davutoğlu az AKP vezetése előtt elmondta lemondóbeszédét, ő maga is könnyekkel küszködött, de a hallgatóságból sokan hangosan sírtak. Ez is mutatta, van támogatottsága a párt vezetésében. És helyi tapasztalataim alapján mondhatom, a plebs körében is. Úgy vélem, hallunk még róla.

Különösen akkor, ha a Cumhurbaşkanı mondjuk azt csinálja a picsogókkal, amit a Gazda a ’34-es pártkongresszus tagjainak majd’ mindegyikével. Tessék utánaolvasni. S bár még megy a szekér, és sokan tolják, a bakon ülve is meg lehet kóstolni a yalnızlık érzését. Egy idő után a az ütemes lihegés és taps hangja sem nyomhatja el.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://islampolitics.blog.hu/api/trackback/id/tr68712602

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása