Minden ország hordoz valamilyen történelmi traumát, teljesen egyenes vonalú, mindmáig emelkedő-kiteljesedő tendenciájú múlttal senki sem rendelkezik. Így aztán több esetben lehet siratni az elveszett birodalmakat, területeket, nemzettesteket, egykor regnált népek feletti uralmat. S most nem csak a lúzer-sorssal megvert országokra gondolok (nevesítés nélkül), hanem a manapság rém kúl államokra is.

Például siratják a dánok Schleswig-Holsteint, amit 19. században veszítettek el, vérmesebbjeik pedig még az egykor Norvégiát is magában foglaló regionális hatalmi státus elvesztését fájlalják. (És mondjuk olvastam olyan szélsőséges véleményt is a témában, miszerint akkor volt jó igazán dánnak lenni, amikor megszületett a Dannebrog, a nemzeti zászló, amely alatt II. Valdemar király - keresztesháború keretében - elpáholta az észteket a Tallin/Lindanise-i csatában. Az sem ma volt, 1219-ben.)

Aztán a népek/nemzetek szerencsésebbje kibeszéli és feldolgozza a traumákat. Mindent ez sem old meg, de segít.

És vannak, akik hárítják, tolják el, seprik be a kritikus témát. (Nem beszélnék hazafelé.) Ilyenek a törökök.

Az oszmán állam hanyatlásának tényleges okai, az örmény népirtás, a kurd kérdés. Megannyi téma, aminek többször nekiveselkedtek, de széles és mély társadalmi szinten nem ment át egyik sem.

Helyette viszont - ahogy az ilyen esetekben lenni szokott és szok - jött és jön a konteo. Az első világháború után az Oszmán birodalmat a győztesek feldarabolták. A Porta által 1920-ban aláírt Sèvres-i béke nagyjából Közép-Anatóliára korlátozta a török államot. Mindezt a törökök úgy élték meg, hogy nemzetközi szintű összesküvést követtek el ellenük, amelyben egyaránt részt vettek a britek, a franciák, az olaszok, a - részben - "belső ellenség" görögök, no meg az ősellenség örmények és kurdok. Sèvres-re (és az azt megelőző tárgyalásokra) adott válasz volt Mustafa Kemal és az ő függetlenségi háborúja s végül nagyjából a mai határok biztosítása a '23-ban megkötött lausanne-i békében.

A Sevr Sendromu többször feléledt a Török Köztárság történelme során, de a mai politikai pszichológiában is jelentkezhet/zik.

A Davutoglu-doktrína bevitte az országot a csalitosba - nem egy politikai színtéren. Amíg a volt politológus majd külügyminiszter és jelenlegi miniszterelnök programadó elméleti alapvetésében, a Stratejik derinlik-ben (Stratégiai mélység) megfogalmazott többirányú hiperaktív külpolitika sikeres volt, azaz a régi dicsőség helyreállani látszott, nem volt szükség plusz magyarázatokra vagy ideológiai pótlékokra.

A Közép-Ázsiában és a Balkánon már korábban, a Közel-Keleten pedig az úgynevezett arab tavasz kivirágzása után azonban Törökország komoly pozíció-veszteségeket könyvelhetett el, ami felélesztette a "külsős" magyarázatokat.

Miután jelenleg a menekült-krízisben, az Európai Unió részéről - török interpretációban - méltatlan nyomás érkezik (amúgy ők állomásoztatják és felügyelik a legnagyobb létszámú menekülttömeget), újra megéledhet a Sèvres-szindróma. A törökök úgy érezhetik: ismét összejátszanak ellene a Nyugat országai, hogy gyengítsék regionális pozícióit. Ez persze koránt sem igaz: az EU-nak például puffer-zónaként erős Törökországra van szüksége. És a kurdoknak nyújtott nyílt nyugati támogatás sem csökkenti a törökök fóbiáit.

Amennyiben valóban kiteljesedik a Sèvres-szindróma, a várható török reakció az álláspont megszilárdulása és még keményebb követelések támasztása lesz. Ez nem könnyíti meg a menekültkérdés közeljövőbeli enyhítését.