A város - talán nem kell mondanom - tele van arabokkal. Köztük szírekkel is persze, vannak kitüntetett negyedeik, mint a Taxim vagy Sisli, s legtöbben dolgoznak. Érdekes ez az itteni menekülthelyzet- de erről majd egy másik írásban. De a nem-menekültek is számosan vannak, s voltak erre már jócskán huszonöt éve is, amikor először jártam itt. (Na, meg kétszázötven meg ötszáz éve is.) Beszélgetek ezzel-azzal, sok érdekesség hangzik el. S nem csak politika.
Például a nyelv. Merthogy az arabok máig nehezen emésztik meg, hogy a "renegát törökök" cserben hagyták az írásukat. Az oszmán korban az arab alfabétumot használták - az arab írástudók nagy megelégedésére. Aztán jött -mint annyi másban - Gelibolu hőse, a haza atyja.
Most nem a részrehajlás végett, de szerinem ezt - legalábbis nyelvi szempontból - igencsak helyesen tette. Aki ismeri az oszmánli írást, tudja, miről beszélek.
Nekem volt szerencsém oszmán oklevélolvasást tanulni egy igazán nagyszerű és - miként annyi más esetben - méltatlanul elfeledett mestertől. Imádtam a mind illúziótlanabb, a széthullás légkörét árasztó '93-'94-es években hétfő hajnalban - átkelvén az akkor egyre brutálisabb emberpiaccá változó Moszkva téren - felkúszni a Bécsi kapun át az OL épületébe, hogy bekopogjak Vass Elődhöz. Mindig ott ült a nagyméretű ablak előtti asztalánál s s markáns tekintete alig látszott az A1-2-3-as mappák halmai között. Igazi mester volt. Nem pedagógus, mert mindig a magáét mondta, s a monologizálás általában nélkülözte a pedagógia fogásait. De ha jól helyezkedett az ember, rengeteget tanulhatott tőle. Máig úgy gondolom: volt valami tudományos perverzió abban, ahogy elmerülhettem a szolnoki, a váci vagy a hatvani szandzsák rájáinak török adóösszeírásaiba.
Szóval: az arab alfabétum erősen alkalmatlan a török nyelv rögzítésére, gondoljunk csak a magyarhoz hasonló gazdagságú magánhangzó-készletre, amit az arab ábécé erre (is) használatos három betűje csak igen hiányosan volt képes csak rögzíteni. (Például az o, ö, u, ü jelölésére egy betű volt alkalmas - illetve alkalmatlan.)
Úgyhogy ezt jól csinálta az öreg Mustafa. Az más kérdés, hogy hogyan. (Brutálisan gyorsan.)
Kultusza majdhogynem töretlen, még a mai (re)iszlamizálódó török társadalomban is.
Ma egy közparkban végignéztem, ahogy két munkás megtisztogatott egy - egyébiránt amúgy is csillogó-villogó Atatürk-szobrot. Előbb az egyik porseprűvel lágyan lesepregette, majd a másik könnyed sugárral - szinte vigyázva ejtvén a vizet a szobor fejére - lágyan lemosta.
Mondhatnám, szeretettel.
