Az iszlám észak-kaukázusi elterjedésében (nyugati régiók) és megerősödésében (keleti régiók) alapvető szerepet játszottak a szúfi irányzatok (az úgynevezett taríqá-k); elsősorban a Naqsbandíja és a Qádiríja. Az előbbi – bár gyökerei még messzebbre nyúlnak vissza – nevét végül a 14. századi közép-ázsiai szúfi mester Bahá’ud-Dín Naqsband Bukhárí-ról kapta. Nevezett város, Bukhara keleti előterében lévő sírjához tavalyelőtt magam is elzarándokoltam – félhagyományőrző módon: kerékpárral.
A Naqsbandi rend története – miként az egész szúfizmusé – igencsak szerteágazó, itt nem is részletezhető, annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy a legelterjedtebb irányzatok egyikéről van szó, amely a Kaukázus térsége mellett Közép-Ázsiában, Kínában, az indiai szubkontinensen is széles körben jelen van. A rend a szúfizmus egyik fő terepének számító Észak-Afrikában Egyiptomban a legerősebb.
Továbbá a Naqsbandíja az egyik legnagyobb szúfi rend a történelmi Nagy-Szíria térségében (Szíriában, Libanonban, Jordániában és a palesztin területeken. A (háború előtti) Szíriában és Libanonban például a kvázi-állami vallási elöljárói posztokra a rend ottani alapvetően pietista szemlélete (a politikától való elzárkózás mellett a spiritualitásra való koncentráció) miatt az állam szívesen nevez ki az irányzathoz tartozó vagy azzal szimpatizáló vallási vezetőket. Ennek talán legeklatánsabb példája Ahmad Muhammad Amín Kuftárú/Kaftáró volt, aki négy évtizeden (1964-2004) át töltötte be Szíria főmuftija posztját, s egyébként a Naqsbandíja szíriai mestere volt.
A Qádiríját a Próféta családjából (unokája, Haszan bin Alí egyenesági leszármazottjaként) született Abdu'l-Qádir al-Dzsílání alapította a 12. században. A Nasbandíja mellett az egyik legelterjedtebb rend lett: Oroszország valamenyi muszlimok lakta régiójában jelen van, miként Belső-Ázsiában, Kínában, Indiában, Afganisztánban, Délkelet-Ázsiában, Törökországban, a Balkánon, Nagy-Szíriában és Afrikában (Nyugat-Afrikától az északi országokon át Tanzániáig.
A Kaukázushoz visszakanyarodva: a szúfi rendek, kezdetben elsősorban a Naqsbandíja jelentős szerepet játszott az itteni muszlimok ellenállásában, amikor a 18. század utolsó harmadában – kissé eufemisztikusan – komolyra fordult Oroszország érdeklődése a térség iránt. (Az orosz seregek már a 16. század óta ólálkodtak arra.) Nagy Péter 1720-ban vezett hadjáratot a mai Dagesztán területére (kapcsolódva a perzsa sahhal való interakcióihoz.), majd néhány évtizedes szünet után 1760-ban az észak-oszétiai Mozdokban, majd 1790-ben Vlagyikavkazban hoztak létre orosz katonai kolóniát. Ezekre építve Nagy Katalin cárnő unszolására a század nyolcvanas éveiben megindult a terület nagyarányú megszállása, ami ellen jelentős helyi erő szerveződött. Az észak-kaukázusi muszlim csapatok élén álló csecsen Manszúr Usurma sejk a Naqsbandí taríqa vezetőjeként a rend kapcsolati hálózatára építette az ellenállást. Bár Usurma sejket végül elfogták, s börtönben fejezte be életét (1793-ban), a Naqsbandíja maradt az ellenállás hálózatának alapja.
Így volt ez a század közepétől ismét felerősödő orosz nyomás alatt. Erről a korról egyébként javasoltatik elolvasni Lev Tolsztoj egyik korai kisregényét, a Kozákokat, amely személyes tapasztalatok alapján mutatja be a ottani harcok – már akkor is – meglehetős lehetetlenségét. (A későbbi nagy szakállú béke-próféta akkoriban katonaként szolgált a térségben, s kis remekművéből megérthetünk valamit abból, milyen mély és megoldhatatlan az orosz-csecsen probléma, például.)
Kurz und gut, 1834-ben új figura állt az észak-kaukázusi muszlimok ellenállásának élére, a mai Dagesztán legnagyobb lélekszámú népéből, az avarok közül származó nevezetes Sámil Sejk/Imám Sámil, aki az időközben szerveződő Kaukázusi Imamátus fejeként egyben Naqsbandí sejkként az ellenállás megszervezésében alapvetően támaszkodott a rend sejk-muríd (mester-tanítvány/követő) kapcsolati rendszerére. A szúfizmus eredeti „harmadik utassága” itt a szabadság és függetlenség, az idegen uralom elutasításának ideológiájává lett.
(Megjegyzés a „harmadik utassághoz”; nagyon-nagyon leegyszerűsítve. Évszázadokon keresztül a muszlim vallási értelmiség előtt alapvetően három alternatíva állt: a vallási identitás megélése állami szolgálatban vagy az önállóan, a hatalommal leginkább oppozícióban lévő fejlődő jogtudományi útra lépni, vagy az előző kettő közötti konfliktusból való kivonulás valamely szúfi irányzat követőjeként. A három út között egyébiránt nem voltak éles határvonalak, ennek megfelelően az egyéni életpályák ide-oda mozogtak az egyes alternatívák között, bár legtöbbször a végállomás a harmadik út volt. S hogy a kép még kevésbé legyen fekete-fehér: mint az éppen e bejegyzés elején került említésre, a 20. századi az autoriter hatalmak – általában antipolitikus álláspontjuk miatt – erősen preferálták szufi vezetők állami szolgálatát.)
Szóval, Sámil sejket csak hosszú hadjáratok után sikerült legyőzni (1859), a vezető pedig végül fogságba esvén Szent-Péterváron kötött ki, hogy némi oroszországi kacskaringók és kijevi tartózkodás után mekkai zarándoklatát követően az oszmán fennhatóság alatt álló Medinában a Próféta családjának tagjait magába fogadó nevezetes Dzsannat al-Báqí-temetőben nyerjen végső nyugodalmat 1871-ben.
Sámil elfogása azonban nem szüntette meg az ellenállást. 1860-tól már a Qádiríja taríqa is aktivizálódott. A rend mestere a csecsen Kisi Klan Kunt-Hádzs/Kunta Hadzsi-Kisijev köré gyűltek az ellenállók, s bár a „csecsen Ghandinak” nevezett vezető elutasította a fegyveres fellépést, hívei hamar megtalálták Sámil egykori harcostársait és folytatták az orosz megszállás elleni harcot.
A cári Oroszország a 20. század elejéig 20000 halottat és 60000 sebesültet veszített el a térség pacifikálása során. Ami, miként látni fogjuk, nem is igazán sikerült. A szúfizmus pedig fontos identitásőrző elem maradt a szovjet korszak idején is.
