Libanonban mindig gáz van. De az emberek évtizedek óta megszokták a szagát. Illetve meg sem lennének nélküle.
Most lassan gyűrűzik be (igaz ez is már több éve folyik) a szomszédban zajló polgárháború; a Bekaa-völgyben már három éve működik egy mellékhadszíntér. A lakosság fegyverkezik; egyre több az egyszerű polgár kezében lévő lőfegyver. És éledeznek a régi és új milíciák. A szunnita főpárt, a Jövő/Musztaqbal Irányzat (Szaaduddín al-Harírí) nem veti már meg a jól olajozott géppisztolyt. A maronita milíciák is mozgolódnak: Marada Mozgalomé (Szulejmán Franzsié/Suleiman Frangie) és a Libanon Erőké (Szamír Dzsadzsa/Semir Geagea) északon, a Falangista/Katáib Párté (Amín Dzsemajel/Amine Gemayel) pedig középtájt. Szerelkezik délen a drúz Haladó Szocialista Párt (Valíd Dzsumblat/Valid Joumblat), s a vele tradicionálisan fasírtban lévő maronita Szabad Hazafiak Pártja (Dori Samún/Dori Shamoun). A Hezbollahnak persze nem kell; fegyveres szárnya, az Iszlám Ellenállás (Muqávama) minden más erőnél – beleértve a reguláris hadsereget és egyéb kiegészítőit – nagyobb erőt képvisel.
A kormányzás pár hónapja leállt. Michel Szulejmán/Michel Suleiman köztársasági elnök tavaly májusban lelépett, a parlament azóta nem tudott utódot választani. Parlamentet is mér csaknem két éve választani kellett volna. A sogenannte egységkormány pedig (amelyben – úgymond a szélesebb társadalmi igényeket kielégítő döntéshozatal érdekében – valamennyi oldal, párt és erő jelen van) ugyancsak nem működik, miután a Hezbollah-táborba sorolható erők szabotálják a valódi munkát, követelvén saját elnökjelöltjük megválasztását. Bár favoritjuk, Michel Aún/Michel Aoun ex-tábornok valóban a legnagyobb társadalmi támogatottsággal bír, a Nyugat/szaúdi-orientációjú másik oldal makacskodik.
Most még meleg van, de már korábban sötétedik; így aztán közeleg a szokásos áram-mizéria. Vannak vidékek, ahol hat órás váltásban van és nincs áramszolgáltatás. (Ahol parlamenti képviselők laknak, általában folyamatos a villany, esetleg egy-két órára kell csak bekapcsolni a generátort - aminek gyártását és forgalmazását ugyancsak politikusok tartják a kezükben.) A hulladékgazdálkodást (hú, ez túl választékosra sikeredett; pontosabban: a szemét összegyűjtését és a tengerparton, hegyvölgyben ömlesztett kiszórását) végző állami monopoltársaság (Sukleen) körüli mizéria (ki mennyit kap/lop a bevételből) miatt egyszerűen leállt a szemétszállítás. Elmaradnak az állami alkalmazottak fizetései. Most meg már több ezer katonáé is. Tüntetnek a tanárok, a hivatalnokok, a diákok, a szakszervezetek. Megoldás nincs.
Bár most vannak új lépések. Amúgy, echte libanoni módra. Miután a politikusok irányába artikulált követelések leggyakoribb mondata az, hogy „Tűnjetek el!”, itt is van a megoldás. Az előttem az utódom, a hatalom-áttestálás. Valamikor régebben Valíd Dzsumblat (66 éves) kezdte, hogy bejelentette, a következő parlamenti választáson már ő indul, hanem fia Teimur (33). Aztán jöttek a többiek: a Falang-vezető Amín Dzsemajel (73) is „nyugdíjba vonultnak” deklarálta magát, a párt élén immár második fia Számi (35) áll. (Az elsőszülött Pierre-t tíz éve szitává lőtték.) Nem akart lemaradni a licitálásról az észak-libanoni vezető, Szulejmán Franzsié (45!) sem: ő is bejelentette, hogy fia, Tony (28!) megkezdte e felkészülést a politikai szerep átvételére. S végül: Michel Aún (80) is lemondott a Szabad Hazafias Irányzat vezetéséről, amit mostantól a veje, a maronita politikusok benjáminja és a jövő embere (ha megéli), Dzsibrán Bászil/Gibran Bassil (45) irányít majd. Ezzel Aún úgymond megszakította minden pártkötődését, hogy igazi függetlenként lehessen az ország köztársasági elnöke. Persze a libanoniak tudják, hová tegyék ezt a függetlenséget.
Meg ezt az egész generáció-váltásosdit. Mert még ha valóban nem is üldögélnek majd ezek a veterán politikusok a parlamentben, a libanoni hagyománynak megfelelően mindaddig ők határozzák meg a család, a klán, a régió, az ország vezetését, amíg lélegeznek. Ahogy ezt tette anno idősb Pierre Dzsemajel/Pierre Gemayel, Camille Samún/Shamoun vagy Száeb Szalám/Saeb Salam. És most megint egy kis demográfia és egészségföldrajz: a mezze, a tabbúle és más libanoni gasztronómiai csodatétemények a napsütéssel és tengeri széllel kombinálva nyolcvan és kilencven fölé odázzák eme utolsó leheleteket.
Így aztán a libanoniak mindezen színi előadásra úgy reagálnak, mint arra a miniszteri bejelentésre, amit egy igencsak hideg télen – amikor éppen megvolt a napi hatórás áramszolgáltatás – a tévében a szomszédokkal együtt láttunk. Azt mondta az illetékes, hogy azért nincs áram, mert a kormány ugyan megrendelte az erőművekbe a fűtőolajat és a tankerek el is indultak, de a nagy part menti hullámzás miatt nem tudják megközelíteni a libanoni kikötőket. Ekkor valamennyien felálltunk, kimentünk az erkélyünkre, mely a Mi Tengerünkre nézett. Olyan sima volt a vízfelület, mint otthon az egy számjegyű autóutak sem. Egymásra néztünk a szomszédokkal, mindent tudóan mosolyogtunk és visszaballagtunk a szalonba. Aztán, amíg el nem kezdődött a várva várt esti helyi tehetségkutató műsor, rajzfilmet néztünk. A negyvenes férfiak a térdüket csapkodva röhögtek a Tom és Jerry láttán.
