Még egy személyes élmény – alig több mint két hónappal ezelőttről. Dusanbét – a nyugati Hisor-i kirándulás után ezúttal kelet felé – elhagyva hamarosan megérkeztem Vahdatba. Itt ágazik szét az út Tavildara/Garm és Kulob irányába. Decens kis város, 1992-ig a csodálatos Ordzsonikidzeábád nevet viselte. Ami magyarul annyit jelent: Ordzsonikidzeváros. Nevezett grúz politikus igen sokat tett a bolseviki hatalom kiépítésében, mígnem 1937-ben egy Sztálinnal folytatott hosszas telefonbeszélgetés után, letéve a kagylót szívinfarktust kapott. A hivatalos orvosi jelentések szerint. Hm. Ez a személyekről való városelnevezés olyan finom dolog. Például 1919. május elsején született a világ első Leninvárosa: Pesterzsébetet nevezte el így a helyi Néptanács. Valamiért aztán nem sokáig maradt ez a név.
No de vissza Ázsia széléről a közepébe. Ordzsonikidzeábádot 1992 óta Vahdatnak hívják. Ami meg „egységet” jelent. Hát, éppen ez nem volt meg akkoriban a polgárháborúba akkoriban belerohanó Tádzsikisztánban. Mára azután ez a szó lett a leggyakrabban szerepeltetett kifejezés az országban lépten-nyomon felállított óriásposztereken. Általában a jobb kezével mosolyogva integető elnök egész alakos képe mellett, alatt, fölött.
Éppen egy benzinkútnál majszoltam az aznapi első üzemanyag-Snikersemet, amikor egy karaván hajtott be a kúthoz: afgán határőrök – közúton legalább 250 kilométernyire a legközelebbi határátkelőtől –, oldalukon maroklőfegyverrel, amerikaiak által levedlett Humveekből és két olyan terepjáróból kászálódtak ki, melyeknek küszöbje a lágyékomig ért. Terepruha-bőrkabát-sál öltözetükben úgy néztek ki, mint a rossz fiúk egy Arizonában játszódó Van Damme-os B-movieban. Nagy hanggal nyomultak be a shopba, vettek csokit, energiaitalt, ásványvizet s mindegyikük ropogós százdollárosokkal fizetett. (Vakarta is a fejét a visszaadás közben a benzinkutas.) Talán az azonos nevű édesipari termék bejárat előtti ejtőzéses közös fogyasztása okozta a szóba elegyedést velük. Mondták, hogy most egyeztettek tádzsik kollégáikkal a „határhelyzetről”. Merthogy a dzsihádisták Afganisztánból már errefelé is szervezkednek. Konkrétan az Iszlám Államról beszéltek. Meg a tálibokról, akik újra vitézkednek Észak-Afganisztánban.
Média- és szakberkekben az a vélemény, hogy az Iszlám Állam képviselte nemzetközi dzsihádizmusnak nem volt és nem lesz sok helyi támogatója. Ezt igaz is, a tálibok mozgalma a régió szülöttje, úgymond jobban illeszkedik a helyi társadalmi viszonyokhoz. Ugyanakkor az elmúlt harminc év tette Afganisztánt az eddigi első számú dzsihádista kiképző és szervező terepévé. Az IÁ vezetői ráadásul – a mélytörténelmi hagyományokra építve – szeretik az országot és környékét, a történelmi Khorászán tartományt úgy látni-láttatni, mint ami többször is volt: „forradalmi mozgalmak” gyűjtő- és kiindulópontja Abú Muszlim és az Abbászidák felemelkedése óta.
A tálibok támogatóinak 10%-a hajlik az Iszlám Állam (IÁ) felé. Persze az IÁ fekete zászlajának magasba emelése még nem jelenti azt feltétlenül, hogy a lengetők az IÁ hűségesküt tett harcosai, de a szimpatizánsokat hamar benyelhetik a valós szervezett IÁ-sejtek. És a területekért vívott harcokban sem elhanyagolható a segítségük.
A Szíriából és Irakból érkezett harcosok alkotják az IÁ afganisztáni létszámának 70%-át. Mellettük nem ksi létszámban vannak jelen pakisztáni és üzbegisztáni dzsihádisták, akik az utóbbi hónapokban országukban lezajlott biztonsági szervek általi razziák után szivárogtak be Afganisztánba és csatlakoztak az IÁ-hoz.
Már Afganisztánban is likvidálják az IÁ-vezetőket. Az év elején dróntámadás végzett Guantanamo egykori lakójával, Abdulraúf Khaddámmal, aki Omar molla mellől keveredett annak halála majd tavaly októberi iraki látogatása után az IÁ-hoz, s lett Helmand és Farah Vilajetek emírje. Eötvös bohóc mondása azonban itt is áll; Háfiz Szaíd Khán lett az emír. (Azóta őt is kitessékelte az árnyékvilágból egy légitámadás.)
Az ENSZ jelentése szerint a 36 afgán tartományból 25-ben mutatható ki az IÁ tevékenysége. A mozgolódás azonban nem véletlen. A dzsihádista médiában 2016-ot várják, amikor a maradék 6000 amerikai katona is lehagyja az országot. (Bár ez ügyben a helyi és a nemzetközi helyzet fokozódása folytán még lesz egy két tiszteletkör.)
A másik motiváció pedig már egy hosszabb távú stratégia része. A mind valóságosabbá váló nemzetközi beavatkozás Szíriában (és talán Irakban) már megfelelő a visszavonulási területek keresésére ösztönzi az IÁ stratégáit. A „vissza a perifériákra”-akció már eddig is bevált a dzsihádista történelemben. Az úgynevezett bukott – valóságosan működő állami struktúrák nélküli – államok és vidékek jó terepei a visszavonulásnak. Ráadásul a két szóba jövő terület (Afganisztán és Líbia/a Szahara-övezet) egyben kiinduló pontjai lehetnek újabb offenzíváknak.
Az előbbi esetében Közép-Ázsia és az indiai szubkontinens, esetlegesen Kína Hszincsiang-Ujgur tartománya irányába, ahol komoly kihívás elé állítaná a pakisztáni és kínai vezetést, a belső-ázsiai országok jelentős mértékű orosz beavatkozás nélkül „lágy altestet” képeznének. (Jurij Boriszov védelmi miniszter-helyettes a múlt héten már felvette a kilencvenes évek szintjére emelt komoly kontingensek telepítését a tádzsik-afgán határra. Erre szükség is volna, az ellenőrizetlen folyópart igencsak csábító.) A líbiai helyzet pedig már most is ön- és közveszélyes. Innen az egész észak-afrikai régió destabilizálható. Meg a Mediterráneum. Halszemoptikával kell(ene) a kérdést vizsgálni.
