Azok közé tartozom, akiknek tetszett Tirana. Meg Albánia. Meg az albánok. Biztos az éghajlat tette. Meg a hegyek. Meg a tenger. Meg az albánok.
Amikor nemegyszer arrafelé jártam élveztem a kelet, a nyugat és a dél kavalkádját – avval együtt, hogy az ember tisztában volt/van vele, hogy nem mindig illeszkedtek egymáshoz konfliktus nélkül a vallási kirakós mozaikelemei. Mégis a balkáni iszlám még jobban tanulmányozandó lehetne számunkra. A jelen jobb megértéséhez és a jövőre való felkészüléshez. Mindez még a brutális délszláv háborúk ismeretében is igaz, ahol a vallás az őrjöngő nacionalizmusok kiegészítője s nem indukálója volt csupán.
A dél-albániai Gjirokastërben vígan lobogott a kék-fehér csíkos-keresztes zászló a helyi görög konzulátus erkélyén, nem messze a hazáját a világ első ateista államának kikiáltó Enver Hoxha szülőházától. A városban és környékén él ugyanis az ország majd’ 10%-os ortodox kisebbsége – vigyáz rájuk: Görögország. Az erős monarchiás fílinget (is) árasztó Shkodër-ben (Skodra) világítanak a ferences templom kövei – a mecsetek és minaretek árnyékában. Az ország északi részén él a lakosság több mint tizedét adó katolikusok zöme – óvó tekintetek Rómából figyelik őket. Aztán a „maradék” 60-70%-os muszlim közösség sem egységes – miként az iszlám általában –, vannak köztük különböző szunnita vallásjogi (elsősorban hanafita és sáfiita) iskolákhoz tartozók, bektasi szúfik nagy számban, de a többség egyfajta vallásjogi iskolákon (kvázi: felekezeten) kívüli muszlim (غير مقلّد). Ez utóbbiak aránya Kazahsztán után itt a legmagasabb az iszlám világban: 65%-os a teljes muszlim közösségen belül.
Ez az utóbbi szám nem elsősorban a fél évszázados kommunista vallástalanítás eredménye, gyökerei egészen az oszmán korba nyúlnak vissza. Ott szunnita iszlám volt ugyan hatalmi helyzetben, de jogilag pontosan körülírt keretek között a más vallásúak is érvényesülhettek mind a gazdaságban, mind a társadalmi életben, s még a közigazgatásban is – nagy magasságokba emelkedve. Csak a csúcspozíciók betöltéséhez kellett betérni. Aminek őszinteségét – amennyiben a rendszernek szüksége volt az adott személy szakértelmére - nem sűrűn ellenőrizték.
Az oszmán-kori hagyományok élnek tovább a vallási szempontból békésnek mondható egymás mellett, sőt együttélésben. A legtöbb társadalmi konfliktus mögött inkább hagyományos törzsi-földrajzi (geg-toszk) ellentétek állnak, amelyek mára a modern politikai struktúrákba is átkonvertálódtak. Nagy vonalakban: az északi geg nyelvjárás népessége a jobb, míg a déli toszk dialektust beszéló törzsek a baloldal fő társadalmi bázisát adják. Ez a megosztottság a még a Koszovó- (és Nagy-Albánia) kérdésre is kiterjed. Az északiak, akik ugyanúgy a geg dialektust beszélik, mint a koszovói, macedóniai, szerbiai és montenegrói albánok, erősen húznak a nagy-albán eszék iránt, míg a déliek, akinek nyelvhatára csak kis részben nyúlik be Görögországba (és egy kissé az olasz csizma sarkába), kevéssé fogékonyak az albán irredentizmus eszméi iránt.
A vallás – mindeddig, mert vannak egyelőre outsider, külföldről finanszírozott, többnyire vahhabita eszméket terjeszteni kívánó szervezetek, amelyek erre hajtanak – nem jelentkezett ebben a versengésben. Olyannyira nem, hogy például a jelenlegi miniszterelnök, az eredetileg festőművész Edi Ramat, aki polgármesterként vidám mediterrán-színűre festtette a kommunista évek alatt bebetonblokkozott, lelakott fővárost, római katolikusnak keresztelték, első feleségétől született gyermeke, aki Görögországban nőtt fel, görög-ortodox vallású, jelenlegi felesége pedig szunnita muszlim. Az albán bulvársajtó csámcsog, de mindez nem veri ki a biztosítékot egyetlen jelentős muszlim hivatalosságnál sem. (A saría szerint a bibi a jelenlegi feleségnél van; muszlimként nem lehetne nem-muszlim felesége.)
Így a vallás a családban maradhat. Na.
Hogy hozzátegyek valami érdekeset: az ilyesmi simán előfordult a mára felfordult (felfordított) Szíriában. Próbálná meg ezt valaki nyilvánosan - mondjuk - Libanonban.
