Mallorcán lehet napozni, fürdeni. Meg tapast enni, meg bort inni, meg ejtőzni. Meg monomániásan keresni az iszlám és Európa kapcsolatainak itteni nyomait. Ezt teszem én most, egy kicsit.

Tavaly ilyentájt Krétán elmélkedtem arról, hogyan látják a muszlimok – pontosabban a múlt iránt erőteljesebben érdeklődő tradicionálisok – az egykor iszlám fennhatósága alatt álló, azaz ex-Dár al-Iszlám-területeket. Most egy kissé aktuálisabb lett a téma, az ISIS/ISIL szíriai-iraki akciózása és az általa kihirdetett kalifátus kapcsán, amikor is dzsihádista weboldalak tucatjai terjesztettek térképeket a renoválandó világbirodalomról, amelybe szándékaik szerint beletartozna Madrid és Cordoba, Marseille és Nizza, Palermó és Bari, Bécs és Buda, Asztrahany és Kazany, no meg az egész indiai szubkontinens szőröstül-bőröstül-dzsungelestül.  

A Dár al-Iszlám része volt Mallorca is, 902-től 1229-ig. Bő háromszáz év, ami már csak nem hét évszázada véget ért. Természetesen az extremisták fejében nem. Ott potenciálisan visszahódítandó terület, akárcsak az Ibériai-félsziget – al-Andalusz – nagyobb része.

Hogy mit szólnának ehhez a spanyolok (vagy pc-zve: Spanyolország lakossága, kasztílaiak, katalánok, baszkok , andalúziaiak, etc.), nem kétséges. Bár még azokat a bizonyos iszlám évszázadokat sem tudták a helyükre tenni a történetírásban. Nem kis etapról van szó: a szigeteken csak háromszáz év, a szárazföldön azonban majdnem nyolcszáz.

Az, hogy a közös ellenség elleni küzdelem, a reconquista alapvető szerepet játszott a félsziget egyesítésében, konszenzusos tény a spanyol történetírásban. De a mór civilizáció szerepéről és hatásáról már kemény viták dúlnak a történészek között. Erről olvasok itt izgalmas tanulmányokat.

Például azt, hogy az egyik első már tudományos igénnyel megírt munka az ibériai iszlám éráról, Jose Antonio Conde 1844-es könyve volt (Historia de la dominación de los árabes en España). A romantikus korszellemnek megfelelően (lásd még z.B.: J. W. von Goethe ilyenirányú műveit) al-Andalusz kultúrájában a sötét középkorba világába beleragyogó fáklyát látott. Amiben van is igazság – tekintve, hogy a Cordobai kalifátus a széthullott római birodalom romjaiban már nyomaiban is alig kimutatható városi civilizáció egyetlen létező központja maradt Európában. (Ez a romanticizmus a mai politikában is jelen van: al-Andalusz egyedülálló kultúrájára hivatkoznak mai politikai erők, amikor a Spanyolországban oly divatos regionalizmus/autonomizmus helyi megvalósulítását tűzik ki célul egyes andalúziai pártok, mint a PSUA vagy az INA.)

Ezzel a nézettel ment szembe a 19. század egyik legnagyobb spanyol arabistája-történésze, Francisco Javier Simonet. Historia de los mozárabes de España című opuszában az egész iszlám-arab vircsaftot az Ibériai-félszigeten – korábban egyébiránt – valóban virágzó antik hagyományok és kultúra folytonosságának megszakítójaként aposztrofálta. Amelyben egyébiránt a „spanyol rassz” mindvégig domináns maradt: szerinte az al-Andaluszban működő tudósok, költők, történészek, geográfusok zöme arabul beszélő spanyol volt.

Persze Simonet is saját korának terméke volt, ez a mentalitás jellemezte az orientalisztika olyan nagyságait is, mit Ernest Renan, Cristian Lassen vagy Felix Nève.

Aztán a huszadik században a rohamosan fejlődő nyelvészet is beköszönt a mór-kérdés körüli vitákba. Miután a kultúrális hatás mellett a spanyolban az arab nyelv kétségtelenül óriási befolyása is egyértelművé vált, megindult a küzdelem a „nekünk tetsző” magyarázat kidolgozásáért.

1947-ben jelent meg a középkorász-politikus (az emigráns köztársasági kormány feje) Sánchez Albornoz műve (El “stipendium” hispano-godo y los orígenes del beneficio prefeudal), amelyben arról értekezik, hogy az iszlám nyolc évszázada alatt vajmi kevés őslakos vette fel az új hitet, ugyanakkor a muszlimok nagy számban „asszimilálódtak” a „spanyol kultúrához”.

Erre az elméletre válaszul jelentette meg egy évvel később España en su historia című művét Américo Castro, aki a romanizált hispán lakosság és zsidók tömeges konvertációjáról beszél, majd még tovább megy: nézete szerint a három monoteista vallás követőinek amalgámja lett maga a „spanyol kultúra”. Ezzel bizonyára kiverte a biztosítékot számtalan keresztény-konzervatív történésznél.

Albornoznál biztosan, mert 1956-ban újabb művel jelentkezett, és arról értekezett, hogy a mai spanyol kultúra a római kor előtti keltibér civilizáció jogfolytonos utódja, amelyet csak időlegesen mosott át az iszlám idegen világa.

Castro teóriája más gondolkodókat is megihletett. Például Ignacio Olagüe-t (Escribió La Revolución islámica en Occidente, 1974). Nézete szerint az iszlám 711-es megjelenése az Ibériai-félszigeten nem hódítás volt, hanem a déli ariánus őslakosság külső megsegítése volt az elnyomó germán vizigótokkal szemben. Ergo, egyféle felszabadítás.  Az iszlám hódításig a félszigetet kétszáz évig uraló vizigótok Olagüe-nél és Castronál a helyi kultúrától idegen hódítók voltak, míg Alborbornoznál, mint az őshonos és az évszázadok folyamán romanizált keltibér lakosság védelmezői jelennek meg.

Castro és Albornoz hatása is kimutatható a kortárs francia történész, Pierre Guichard munkásságában, aki saját régészeti kutatásaira is alapozva azt állítja, hogy az iszlám évszázadai során a zömében észak-afrikai berber betelepülés jóval nagyobb arányú volt az eddig ismertnél, ugyanakkor ez a populáció a törzsi hagyományokat magával hozva az endogám házasság preferálása révén jóval kevésbé asszimilálódott a helyi lakosságba, mit a Castro-féle iskola hívei állítják.

Ez a két irányzat máig izmozik egymással, izgalmassá téve a spanyolországi iszlám-kutatást. Még két példa: az amerikai Richard Buillet izgalmas könyvében (Conversionto Islam in the Medieval Period: An Essay in Quantitative History, 1979) például vizsgálat alá veszi az Ibériai-félszigeten működő vallástudósok neveit s megállapítja, hogy az idő előrehaladtával egyre több lett közöttük a zsidó és keresztény származású.

Az ugyancsak amerikai Thomas F. Glick pedig demográfiia kutatások alapján megállapítja (Islamic and Christian Spain in the Early Middle Ages, 2005), hogy al-Andalusz lakosságának maximum ötödét tehette ki a nem muszlim népesség. Mindez pedig arra ösztönzi a spanyol történetírást, hogy tovább integrálja az iszlám nyolc ibériai évszázadát.

Szóval, ilyen jó szövegektől is le lehet barnulni. Főleg, ha a Porto Cristo-i strandon olvassa az ember. Hát még, ha a mallorcai iszlám történelmének egyik festői erődítményében, a Capdepera-i várban.