Közös tulajdonságai voltak továbbá, hogy Tunéziától Egyiptomon át Líbiáig a függetlenség elnyerése utáni politikai struktúra kiépítésében a hadsereg játszotta a vezető szerepet, majd évtizedeken keresztül annak első emberei birtokolták a legfelső vezető posztot is. Ezalatt pedig valamennyien - balul elsült - kísérletet tettek egyfajta "arab szocialista" rendszer létrehozására. E két utóbbi közös többszörös (a rendszer katonai/erőszakszervezeti profilja és az állami intézményrendszerek kizárólagosságát hirdető szocialista próbálkozás) pedig gyakorlatilag semmi teret nem engedett a civil szféra bárminemű kiépülésének. Persze ez azért is lett volna nehéz, mert ennek történelmileg is igen vékonyka előzményei vannak. Hogy finoman fogalmazzunk.
Ugyanakkor feltűnő lehet, hogy a közel-keleti felfordulás-hullám mindeddig nem érintett egyetlen térségbeli monarchiát sem. Ennek a sajtóban, de sokszor a politológiai elemzésekben is olyan magyarázatait olvashatjuk, hogy ez a keleti/arab/muszlim ember úgynevezett autoritás iránti fejlett lojalitásával függ össze. Értsd: a királyhoz, herceghez nem nyúlunk, azok sérthetetlenek.
Az iszlám jog szerint valóban: a jogilag legitim muszlim vezető ellen, amennyiben nem akadályozza, hogy az alattvalók az iszlám előírásai szerint éljenek, nem adatik meg az ellenállás és/vagy lázadás joga. További kritérium a vallásjogilag káros korrupció hiánya a közösség/ország vezetésben. Ennek a feltételnek azonban már nem sok jelenlegi muszlim uralkodó felel meg.
A térség monarchiái azonban a vallásjogi támaszokon kívül további igen kifinomult módszerekkel erősítik belső társadalmi legitimációjukat. A főként szaúd-arábiai pénzügyi hátterű média folyamatosan igyekszik tudatosítani a térség valamennyi (nem csak királyságokban élő) társadalmában a monarchiák előnyeit. Számos alkalommal hangoztatják, hogy - úgymond, miként az európai példák mutatják - a monarchiák történelmi léptékkel mérve stabilabb rendszerek a többi politikai alternatívánál. Minthogy azonban a iszlám monarchiákban a hatalmi megosztottság hiányában a király/herceg nemcsak uralkodik, hanem gyakorlatilag kizárólagosan kormányoz is - tehát az alkotmányos monarchiáknak maximum névlegesen lehet nevezni ezeket a rendszereket -, további legitimációs érvekre van szükségük.
Ezek közül a legfontosabb az a vallási/történeti legitimációs tényező, hogy szinte valamennyi jelenlegi muszlim uralkodó hagyományos, az iszlám közösség kezdeti vezetői, Mohamed próféta és az első kalifák által viselt hivatalossá emelt titulusokat vett fel. Így a marokkói király az "igazhívők emírje" (amír al-mu'minín/أمير المؤمنين), a szaúdi uralkodó a "két szent hely - Mekka és Medina - őrzője" (khádim al-haramajn al-sarífajn/خادم الحرمين الشريفين). Akinek pedig nem jut ilyen emelkedett cím, a származásával erősíti történeti legitimációját. mint a jordániai uralkodó, aki - miként az országa nevében is benne van (Jordán Hasemita Királyság) - a Próféta családjából eredezteti magát. VI. Mohamed marokkói uralkodó viszont még ez utóbbira is hivatkozhat: családja a Próféta lányáig, Fátimáig (és férjéig, Ali imámig) vezeti vissza gyökereit.
Egy másik - valamennyi arab monarchiára jellemző - történelmi legitimációs érv, hogy az uralkodó dinasztia az adott állam alapítója. Így van ez Marokkó (az Alavita-dinasztia), Jordánia (a Hásemita-család), Omán (Szaídok) vagy Szaúd-Arábia (Szaúdok) esetében is. Hogy a kis Öböl menti britek-megálmodta szaúdi szatellit-államocskákról most ne beszéljünk.
A monarchiák nagy befolyással bíró apologétái szerint az uralkodók elleni lázadás több törvény áthágását jelenheti az alattvalók számára. A fennálló - magát saría-alapon legitimnek tartó - rendszerrel szemben való fellépés sérti a vallásjogilag tagadott rezisztencia-elvet. Szembe megy ugyanis az uralkodóval szemben kötelező lojalitást megtestesítő hűségesküvel (baj'a/بَيْعَة). Ugyancsak sérti az uralkodó által viselt történelmi, esetenként ismét csak vallásjogi támogatottságú korábban említett titulust. Miután pedig az uralkodó dinasztia az állam maga (a legtöbb esetben annak alapítója és működtetője), a megdöntésére irányuló bárminemű kísérlet az állam teljes struktúrájának felszámolásának veszélyével jár.
Ezek az érvek erősen működnek a közel-keleti monarchiák lakossága körében. Mindezek persze csak részben magyarázzák a monarchiák eddigi immunitását a rendszereket felforgató felkeléshullámokkal szemben. Mert a magyarázat része az is, hogy maguk a monarchiák (elsősorban persze Szaúd-Arábia és eddig legszorosabb szövetségese) voltak és maradtak a lázadások legfőbb térségbeli indukátorai, amelyek elsősorban természetesen rivális és/vagy nemszeretem rezsimeket céloztak meg kemény előkészítő média-hadjárattal.
A felfordulással azonban más szellem is kiszabadult a palackból. Nevezetesen a legszélsőségesebb iszlamista radikalizmus. Ennek támogatásában is némileg sárosak az előbb nevezett monarchiák, de a szellemeregetés visszaüthet. Az előbb említett önvédő legitimációs érvrendszer a globális dzsihádizmussal szemben nem működik.
A radikális iszlamisták ugyanis alapvetően - saját értelmezésű - vallásjogi alapon illegitimnek tekintenek valamennyi közel-keleti monarchiát. Website-jaikon már Jordániáról és Szaúd-Arábiáról értekeznek, mint a Szíria utáni legközelebbi célpontokról. Jól tudják, hogy mindkét ország kulcsfontosságú a térségben. Jordánia a globális dzsihád egyik fő célpontjának, Izraelnek a közelsége folytán, míg Szaúd-Arábia az egész Perzsa/Arab-öböl legfőbb stabilizátori szerepe miatt. Még nem ért véget a szíriai rémálom, s máris számolhatunk egy sor újabb, sokkal nagyobb kihívást jelentő veszéllyel.
