Kirgizisztán délkeleti részén a Kínába vezető Torugart-hágó közelében meghökkentő látvány és útviszonyok fogadják az utazót. Az addigi zömmel kőzúzalékos-kátyús, majdhogynem otthoni viszonyokat idéző úttest hirtelen kiváló minőségű, széles, útburkolati jelekkel frissen ellátott, a Tiensan havas csúcsai nyújtotta háttérrel szinte svájci miliőt sugárzó országúttá változik. A furcsa benyomást tovább fokozza, hogy az útpadkán ötvenméterenként munkavédelmi sisakos kínai munkások guggolnak és egyenként rakosgatják a túl nagynak tartott kavicsokat az út menti árokba. A szomszédos nagyhatalom országutakat épít az ország belsejébe, ami hosszabb távú gazdasági elképzeléseiről árulkodik – nemcsak Kirgizisztánban, hanem az egész belső-ázsiai posztszovjet térségben.
Pedig az elmúlt években úgy tűnt, a régió nem kerül egyetlen politikai erőcentrum valós gazdasági akciórádiuszába. A Szovjetunió szétesése után függetlenedő belső-ázsiai köztársaságok – már a több évtizedes szocializáció folytán is – elsősorban Oroszországban bíztak. A kilencvenes évek kaotikus belpolitikai helyzete azonban nem tette lehetővé Moszkva számára a hathatós gazdasági fellépést. Vagy legalább az addigi kapcsolatok fenntartását. Ellenkezőleg: az ugyancsak sok kívánnivalót hagyó belső piac összeomlott, a helyi ipar pedig vele együtt nagyjából elpusztult. Maradtak például Kirgizisztánban a hatalmas, máig rekultiválatlan, környezeti katasztrófának számító felszíni uránbányák. Hogy a kazah Szemejről (Szemipalatyinszk) vagy az Aral-tó katasztrófájáról most nem is beszéljünk.
Maradtak továbbá a katonai bázisok. Miután Afganisztán továbbra is biztonsági kockázati tényező Oroszország számára, a déli határőrizetben mind Tádzsikisztánban, mind Kirgizisztánban részt vesznek az orosz hadsereg egységei. Az olyan híres hallgatókkal, mint a vadászpilótából először légierő-parancsnokká, illetve hadügyminiszterré majd egyaránt államelnökké avanzsált egyiptomi Huszní Mubárakkal vagy szír Háfiz al-Aszaddal büszkélkedő, a kirgiz fővárostól negyven kilométerre fekvő kanti légi támaszpont pedig továbbra is kiemelt fontosságot élvez az orosz vezetés számára, minthogy Moszkva és Biskek nemrég további tizenöt évig biztosította a működését. A jelenlegi kirgiz elnök, Almazbek Atambajev, elődeitől eltérően teljen orosz orientációjú külpolitikát folytat. Ellenzéki politikusok szerint legszívesebben az Orosz Föderáció részévé tenné az országot. Ez valószínűleg túlzás, de kétségtelen, hogy – elsősorban biztonságpolitikai téren – itt teljes az orosz befolyás. A Moszkva-Peking politikai-gazdasági regionális rivalizálás melléktermékekként pedig Oroszország számára nagy fontossággal bír az is, hogy gyakorlatilag maga felügyelje a Tiensan nehezen ellenőrizhető vonulatai között húzódó kirgiz-kínai határvidéket.
Az ezredforduló után aztán a Stratégiai mélységben kidolgozott Davutoğlu-i török külpolitikában reménykedtek Belső-Ázsia török népei, miután az addigi, alapvetően Európára összpontosító nemzetközi kapcsolatrendszert felváltó többirányú török külpolitika az egyik fő akció-iránynak a belső-ázsiai török testvérországokat jelölte meg. Kazahsztán kétségkívül profitált is ebből a kapcsolatból, de Üzbegisztán, Türkmenisztán és különösen Kirgizisztán ezt már nem mondhatta el magáról.
A törökök tizenöt év alatt mindössze negyedmillió dollárt ruháztak be például Kirgizisztánba, de a kulturális kapcsolatok erősítése és a felsőoktatás fejlesztésén kívül ennek a gazdaság legtöbb területén nincs számottevő eredménye. A török külügyminisztérium szerint a török export háromszorosa az importnak, a török üzletemberek pedig a kazah, kanadai, brit és orosz beruházók után következnek a sorban. Mindez azonban kevésnek tetszik – ez olvasható a kirgiz lapokban és ez hallható a lakosság panaszaiból is.
Csak a két óriási szénhidrogénkészlettel rendelkező ország, Kazahsztán és Türkmenisztán mutatott fel jelentős gazdasági fejlődést. Míg az utóbbi Szaparmurat Nyijazov „Türkmenbasi” alatt a bezárkózás politikáját folytatta, a hozzá hasonlóan autoriter rendszerű, csaknem negyedszázada Nurszultán Nazarbajev-vezette Kazahsztán Belső-Ázsia Kuvaitja szeretne lenni. A kétségtelenül óriási fejlődést felmutató kazah gazdaság az egyetlen a régióban, amely megcélozhatott valamiféle regionális középhatalmi státust.
Erre a szerepre készülve a kirgiz gazdaságba is csendesen szüremkedik be az északi Nagy Testvér. Kazahsztán szénhidrogén alapú felvirágzása nemcsak a fővárosban és az Isszik-kölnél újgazdag módra harsányan pénzt elverő kazah felső-középosztály jelenlétében manifesztálódik, hanem például abban tényben, hogy immár az orosz és török gazdasági játékosokat megelőzve a kazah tőke a kirgiz pénzintézetekben szignifikáns mértékben növekedett és növekszik.
Kína kezdetben a Sanghaji Csoport (SCO) keretében jelentkezett a térségben. A múlt század kilencvenes éveiben kiépült kezdetben alapvetően biztonsági együttműködési szervezet tagja még Oroszországon kívül Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán is. Az ezredforduló óta egyre inkább a politikai és gazdasági profil domborodik ki az országok közötti együttműködésben – bevonván a régió további fontos államait Indiától Pakisztánin át Iránig. S mindebből Peking látszik a leginkább profitálni. Igaz mérhetetlen pénzeket juttat a régióba. Belső-ázsiai kereskedelme 2002 és 2010 között évi egyről 28 milliárd dollárra nőtt. (Ugyanekkor az orosz kereskedelem alig érte el a 15 milliárd dollárt.)
Kirgizisztánban az említett Torugart-Biskek országút felújítása mellett Kína hasonló projektet készít elő a Kasi-Szari Tas-Os tranzitútvonal korszerűsítésére is. További infrastrukturális beruházás várható a két ország közötti vasútvonal építésére és az Urumcsi-Kazahsztán kőolajvezeték kirgizisztáni leágazásának megvalósítsára. Emellett Kína ott van az energetikai szektorban: Biskek mellett olejfinomítót, a déli Dzsalálábád tartományban pedig erőművet épít. Mindemellett Peking Kirgizisztán óriási arany és uránkészletére kacsingat. A két ország elnökei tavaly kölcsönösen meglátogatták egymást. Biskekben kínai iskola nyílik és szó van egy kínai egyetem létesítéséről is.
Kína belső-ázsiai érdeklődésének természetesen sok oka van. A gazdasági mozgatórugók alapja a piackeresés és a nyersanyagéhség. Nem véletlen, hogy Peking legnagyobb térségbeli beruházásai ez utóbbival vannak összefüggésben.
Peking érdeklődésének másik oka biztonságpolitikai eredetű. A nyolcvanas évek végétől – összefüggésben az afganisztáni eseményekkel – a kapukon belül jelentkezett iszlám szélsőségesek problémája. A török nyelvű ujgurok lakta nyugati Hszincsiang tartományban megkezdődött a radikálisok szerveződése. Amikor a tálibok hatalomra kerülésével az egész belső-ázsiai térségben felívelni látszott az iszlám extremisták jövője, Kína, a saját területén (Csecsenföld) és a belső-ázsiai közelkülföldön is súlyos iszlamista kihívásokkal szembenéző Oroszország, majd 2001. szeptember 11-e után az Egyesült Államok egy platformra került. Eredménye az afganisztáni beavatkozás, s ezzel párhuzamosan az attól északra fekvő volt szovjet tagköztársaságok jelentőségének – miként kiderült időleges – felértékelődése lett. (Lásd az amerikai Manasz légitámaszpont létesítését, majd jelenleg is folyó elszámolását.)
Az amerikai és NATO-csapatok jövőre várható teljes afganisztáni kivonása ugyancsak aggodalmat okoz a pekingi vezetésben. A muszlim ujgurok és a még mélyebben Kínán belső tartományaiban élő huik (Belső-Ázsiában: dunganok) radikalizálódásának reális veszélye is arra készteti Pekinget, hogy gazdasági erőket csoportosítson a térségbe.
Az iszlámnak sajátságos gyökerei mélyre nyúlnak a térségben, bár a szovjet korszak nem múlt el nyomtalanul. A vallástól való eltávolodás Kirgizisztánban északi és keleti részében gyorsabban ment. Ez a régió ugyanis a fővárossal, Biskekkel és az attól keletre eső Isszik-köl környékével a leginkább russzifikáltabb terület. Az elmúlt másfélszáz évben ide telepedett le a legtöbb szláv (orosz, ukrán, belarusz, de lengyel is!) és még tucatnyi más etnikum a cári Oroszország majd a Szovjeunió területéről. Ki jött magától – főként a szlávok, kit hoztak – mint a volgai németeket, a csecseneket vagy a távol-keleti koreaiakat. Bár mára az az ipar – ami itt működött és felszívta ezt a bevándorló/bevándoroltatott tömeget – a birodalom összeomlását követően a Sztalkert idéző lerobbant telepeket hagyott maga után, s az orosz értelmiség jelentős részének elvándorlását eredményezte, szociokultúrális értelemben ez a terület erősen eloroszosodott. Mindenesetre a főváros a legfinomabb megfogalmazás szerint is kétnyelvű, habár a lakosság túlnyomó többsége kirgiz.
A russzifikáció és a szovjet korszak vallásellenes attitüdje csak erősítette az eltávolodást az ezen a területen amúgy is sajátságos, egyfajta iszlám-light életmódtól. Az ezzel a területtel érintkező kazah steppevidéken ugyanis eleve erős fáziskéséssel, csak a 16. századtól gyökeresedett meg igazán az iszlám s az életmódban, gondolkodásban – miként Ázsa és Afrika számos más pontján – könnyedén inkorporált a Koránnal és a prófétai hagyományokkal nem éppen kompatibilis népi hagyományokat. Itt jelesül a sámánizmus egyes elemeit. A szovjet korszak hivatalos ateizmusa ezeket együttesen igyekezett kikoptatni a társadalomból.
Az ország belső része egészen sajátságosan őrizte meg a nomád hagyományokat. A történelem során a hegyi nomadizmust választó kirgizek kulturális értelemben a leginkább érintetlen vidéke ez. A lakosság itt is muszlim, a nomád iszlamizmus minden lazaságával egyetemben. A Szong-kölnél egy lótenyésztő családnál eltöltött napok során állandóan az iszlámról beszéltek nekem, de soha senki nem imádkozott, itták az enyhén alkoholos kumiszt, esténként meg le-lecsúszott pár pohár vodka.
Itt gyenge az északi szláv hatás, a harminc alattiak már egyáltalán nem értenek oroszul. De az ország délnyugati régiójára jellemző szigorúbb iszlám irányzatok vagy az ott ugyancsak nagy hagyományokkal rendelkező szúfizmus sem bír itt sok követővel. Talán még Narinban bukkant fel a legtöbb hidzsábos fiatal nő. Abban a városban, ahol a kilencvenes években szaúdi pénzből hivalkodó, bár stílusában a helyi hagyományokat követni igyekvő, valójában idegenszerű beton gigamecset épült. Ami imaidőben igencsak üresnek tetszett. Amikor egy helyi taxissal teázgattam az utcán és elhaladt előttünk két biciklis hosszú szakállú arab ruhát viselő szalafita fiatal, a fáradt tekintetű sofőr így szólt: „Ezek a mi turistáink. Remélem, egyszer majd szépen hazamennek.”
Az ország legszignifikánsabban elkülönülő harmadik régiója a hírekben már negyed százada is sokat szereplő Fergána-völgy, amelynek déli fertálya tartozik Kirgizisztánhoz; a szovjethatalom által az divide et impera-elv alapján létrehozott kis üzbég és tádzsik enklávékkal. A völgy, amely valójában egy, a Tiensan és a Pamír által övezett hatalmas katlan, a hagyományos iszlám élet színtere, a belső-ázsiai iszlám kultúra egyik központja volt, s az ma is.
A Szovjetunió szétesésével és az afganisztáni háború elhúzódásával párhuzamosan itt szökkentek szárba a legjelentősebb radikális iszlamista mozgalmak. Ezek közül máig az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom, az IMU a legjelentősebb, a politikai iszlámot ideológiájává tévő, a az évek folyamán egyre erőteljesebben radikalizálódó szervezet. A Fergána-völgyben ugyanis még a szovjet érában is tovább élt az underground-iszlám, az illegális mecsetek, iskolák magánházakban működtek. A kilencvenes évektől aztán – köszönhetően az egyre erősebben szivárgó szaúdi pénzeknek – bemozdultak az ottani radikális erők. Létrejöttek az Igazságosság (Adolat), a Megbánás (Tauba), Iszlám Katonái (Iszlam Laskarlari) és az Iszlám Pártja (Hizb-i Iszlami) elnevezésű csoportok. Ilyen alapokra építkezett az IMU, amely aztán szerepelt/szerepel az al-Káida franchise-hálózatban. Ami tevékenysége „kirgiz” részét illeti: az üzbég főváros, Taskent mellett éppen a Fergána-völgy kirgizisztáni területei (illetve az ott lévő üzbég és tádzsik enklávék) szenvedték el az első nagyobb támadásaikat a kilencvenes évek végétől.
Hamarosan – egy dzsihádista szervezethez méltóan – internacionailzálódott az IMU: kirgizek is szép számmal felbukkantak benne. Sőt, az ezredforduló után a csoport katonai vezetője is egy kirgiz lett, a két éve meggyilkolt Abbász Manszúr. A Fergána-medence déli részén futó Alaj-hegyvonulat (Os és Batken tartományok) pedig máig az IMU egyik fő társadalmi és műveleti bázisát adják. 2006-ban itt a kirgiz kormányerők komoly harcokat vívtak az iszlamistákkal, akik még néhány éve is raboltak el a környező hegyekből nyugati hegymászókat. E miatt aztán a Kirgizisztán és Tádzsikisztán közötti Kizil suu-völgyben lévő határállomás a külföldiek elől le van zárva.
Az IMU mellett aktivizálódott az iszlám internacionalista Felszabadítás Pártja is. Az egész iszlám világban a hatalmon lévőknek masszív hideglelést okozó, a kalifátus, tehát egy vallásjogilag legális szupranacionális politikai entitás létrehozását célul kitűző szervezet tagjainak zöme Kirgizisztánban üzbég. (Így erős az üzbég többségű Osban, Dzsalálbádban vagy Özgenben.) Az erőszakos és hosszú szovjet szekularizáció utáni társadalmi értékválság azonban egyre több kirgizt vonz a betiltott párthoz. Egyre több a letartóztatás Biskekben is, s egyre nagyobb a kirgiz kormány félelme. Nem is alaptalanul. Os más szempontból is súlyos biztonsági kihívás az állam számára: a város, amely már a Selyemútnak is fontos állomása volt, nem vesztette el azt a szerepét – csak egy kissé más kereskedelmi profillal: ma az afgán ópium egyik legfontosabb közép-ázsiai állomása.
A megoldatlan gazdasági és társadalmi problémák, a súlyos életszínvonal-csökkenés és az iszlamisták által kínált alternatívák egyre kívánatosabbak lehetnek. S ha mindez megspékelődik etnikai ellentétekkel (mint a Fergána-medence üzbég-kirgiz-tádzsik hármas közötti permanens feszültség, ami legutóbb 2010-ben vezetett véres összecsapásokhoz), az orosz érdeklődés lanyhulásával, Kína csak a gazdasági szegmensre való koncentrálásával és a korábban bejelentkezett majd visszahúzódó Törökország hiányával, komoly gondok várhatók a közeljövőben.
Ahmed Rashid pakisztáni újságíró, a térség jó ismerője figyelmeztet: Belső-Ázsia továbbra is kulcsfontosságú régió az egész kontinens stabilitásának szempontjából. És különösen érzékeny pont – tehetjük hozzá – globális értelemben is, ugyanis három hatalmi/civilizációs régió határán fekszik: Itt találkozik – egymásba fonódó bonyolult kapcsolatrendszereivel – az orosz birodalmiság még mindig élő szelleme, a sokarcú, belső ellentétekkel terhelt iszlám civilizáció és – miként láthatjuk – egyre inkább Kína is. Jelenleg ez utóbbi látszik legaktívabbnak.
De mindez – a történelmi múlt ismeretében – egyáltalán nem meglepő. A Belső-Ázsia birtoklásáért vívott 19. századi Great Game angol-orosz vetélkedése a múlt században szovjet-amerikai rivalizálássá változott. A megfigyelők mindkét esetben elhanyagolták Kína évszázadok óta meglévő, néha szunnyadó majd fel-felhorgadó érdeklődését a térség iránt. Most minden jel arra mutat, hogy kibicből játékossá szeretne előlépni.
