A jelenlegi patt-helyzetben Libanonban mindenki azt latolgatja, mi történik, ha addig (jövő májusig) – jó libanoni szokás szerint – nem történik semmi az elnökválasztás terén. Ekkor az alábbi kimenetelek lehetségesek.
- Bár a jelenlegi elnök, Michel Szulajmán minden megnyilatkozásában kézzel-lábbal tiltakozik ellene, szóba kerülhet mandátumának meghosszabbítása is. Ebben az esetben Szulajmán tovább gyakorolhatná az elnöki jogköröket.
A parlament a kérdés megoldásának elhalasztása céljából megszavazhatja a prolongálást. A jelenlegi parlamenti többséget birtokló Hezbollahnak és szövetségeseinek ez – a szíriai helyzet bizonytalan kifutása – miatt érdeke is lehet. Amennyiben ez bekövetkezne és Szulajmán még két vagy három évig pozíciójában maradna, lassan elmondható, hogy kvázi alkotmány-módosítás történt: a legutóbbi két elnökváltás sem úszta meg a még regnáló elnök – az alkotmányban kimondott – hat évben meghatározott mandátumának meghosszabbítása nélkül.
Libanoni alkotmányjogászok már azt feszegetik: nem volna-e érdemes a mandátumot alkotmányban rögzítve meghosszabbítani, vagy lehetővé tenni az egyszeri újraválasztást.
Egyébként ez az elképzelés megvalósulhat abban az esetben, ha a síita demográfiai előretörést a politikai rendszerben érvényesíteni szándékozó Hezbollah – még erősebb pozíciókra szert téve – gesztusokat tesz keresztény szövetségeseinek, jelesül az őket vezető és egy erős elnöki posztra pályázó Michel Aoun tábornoknak.
- A második lehetséges – ugyancsak ideiglenes – megoldás az ellen, hogy Szulajmán májusi távozása után még mindig a jelenlegi kormány-felállás marad, azaz Nadzsíb Míqátí ügyvezető miniszterelnökként működne. Ebben az esetben ugyanis Míqátí automatikusan ügyvezető köztársasági elnök is lenne és gyakorolhatná a poszt valamennyi jogkörét.
Erre is volt már példa, éppen a jelenlegi köztársasági elnök elődje, Emile Lahhúd – egyébiránt ugyancsak prolongált – mandátumának lejártakor, 2007. november 23-ától (ez a libanoni Independence Day) 2008. május 25-ig, Szulajmán hivatalba lépéséig. Ekkor ártmenetileg a teljes jogkörökeel bíró miniszterelnök, Fuád al-Szinjúra látta el az elnöki jogköröket is.
- A legérdekesebb helyzet akkor alakulhat ki, ha a megbízott miniszterelnök, Tammám Szalám jövő májusig végre megalakítaná a kormányát, amivel Míqátí mandátuma véget érne. Ekkor Szalám gyakorolhatná az ideiglenes államfői jogköröket – ha a parlamenttől erre bizalmat kap.
Ha meg nem, akkor – legalábbis az alkotmány szerint – nem lenne senki, aki az elnöki jogkört gyakorolhatja. Teljes lenne az alkotmányos válság. Malíciózusan azt írhatnánk, a libanoninak szinte várják, hogy kipróbálhassák ezt a még meg nem tapasztalt opciót is.
A hosszú polgárháborút (1975-1992) lezáró Táif-i Egyezmény (1989) előtt a köztársasági elnöki poszt betöltésekor alapvető elv volt, hogy „erős személyiséget” találjanak a maronita politikusok körében. A Táif-i Egyezmény után, amelyben – hangsúlyeltolódásokkal ugyan – de még erőteljesebb lett a felekezetek közötti egyezkedésen alapuló politizálás, a köztársasági elnöki szerepre „konszenzusos személyiséget” igyekeztek találni. Ez Iljász Hráví és Michel Szulajmán esetében többé-kevésbé így is volt. Emile Lahhúdról ezt nem igazán lehetett elmondani; ő a szírek embere volt. Miután a szomszédban a konfliktus bizonytalan kifutása ellenére is jelentős hatalmi átrendeződés folyik, Damaszkusz kevésbé tud beleszólni a mostani elnökválasztásba. Beleszólhatnak persze mások Rijádtól Teheránig.
És a libanoniak… Az elnökválasztások több évtizede szeretve hangoztatott alapelve, hogy az elnök személyét kiválasztó rendszer az alábbi hierarchián nyugszik:
