A kilencvenes évek elején az első észak-kelet-szíriai utam során sokat stoppoltam. Úgy vélem a csúcs egy román gyártmányú úthenger volt, amellyel fél nap alatt jutottam a sivatagi Rasszáfából az onnan jó harminc kilométerre fekvő Raqqába. Jó idő volt (augusztus), trécseltem a sofőrrel, uborkát ettünk. Valami rejtélyes okból nem kaptam napszúrást. A második helyezett jármű egy búzazsákokat szállító pickup volt Málikíje környékén. Fenn guggoltam a parasztokkal a zsákok tetején és igyekeztem ruganyos lesikló pózt felvenni a kanyarok és döccenők kilendítő erejének ellensúlyozására. Közben még beszélgetni is kellett. Kellemes volt. Egy rendőrségi ellenőrző pontnál láttam először kurd igazolványt. Azzal igazolták magukat. Ugyanis nem volt állampolgárságuk.
Az 1943-ban kezdődő, a francia csapatok végleges kivonulásáig (1946) tartó átmeneti időszakban már megmutatkozott az arabok dominálta szíriai nemzeti kormányok új bevándorláspolitikája. A franciák távozásukig törekedtek az ország további felekezeti megosztására és preferálták az észak-kelet-szíriai területeken a kurd és káldeus-asszír autonómia megteremtését. Ezzel szemben a kormány lelassította a zömében kurd menekültek állampolgáriasítását: az említett időszakban mindössze évi 1%-kal nőtt a honosítottak száma és a terület 1943-as 146000 fős lakossága 1947-re mindössze 152000-re növekedett.
Ugyanez a tendencia érvényesült az elkövetkező öt évben is, és 1952-re 162000-re emelkedett a terület lakosságának a száma – a természetes szaporulat nélkül. A török-szír határ két oldalán élő kurd közösségek elkövetkező évtizedeire is kihatással volt, hogy ebben az időszakban felerősödött a török kormányok gazdasági presszióval vagy erőszakosabb cselekményekkel ösztönzött telepítési politikája, amelynek során kurdok tömegei költöztek Anatólia belső és nyugati részeibe, valamint nagy számban a fővárosba, Ankarába és Isztambulba. A folyamatnak abban áll a jelentősége, hogy az elköltözők továbbra is szoros kapcsolatban maradtak mind a Kelet-Anatólia, mind a szíriai rokonsággal és ez a rokoni-gazdasági kapcsolatháló jelentősen befolyásolta a szíriai kurdok mindennapi életét, majd viszonyulásukat a hetvenes évektől jelentkező majd a következő dekádban kibontakozó törökországi fegyveres kurd mozgalomhoz.
Az ötvenes évek elejének katonai kormányai – különösen Adíb al-Sísaklí évei 1951/1953-1954 alatt – erősen korlátozták a kurdok állampolgársághoz jutását – miután a kisebbség tagjait potenciális szovjet ügynököknek tartották. (Kétségtelen, hogy a Szovjetunió több vonalon is kapcsolatban állat a térség kurd mozgalmaival.) Ugyanakkor – Észak-Kelet-Szíriai etnikai viszonyainak úgymond „javítása” érdekében könnyen adott állampolgársági igazolványt a térségben élő, vagy újonnan odavándorolt arab beduinoknak.
Ennek szükségét abban látták, hogy a régióban is megjelenő és egyre fejlettebb váló egészségügyi-oktatási intézményhálózatnak köszönhetően a lakosság – s ezen belül a kurdok – számának növekedése ugrásszerűvé vált. Az ötvenes években a térség népessége megkétszereződött: 1959-ben már csaknem háromszáz-ezren éltek az Eufrátesz folyón túli területeken.
Az 1958 és 1961 között fennálló, Dzsamál Abd al-Nászir/Nasszer-kezdeményezet/irányította közös egyiptomi-szíriai unió (Egyesült Arab Köztársaság) alatt elindult mezőgazdasági reform alapvető változásokat okozott az ország észak-keleti részén. A programokkal megtámogatott gyapot és gabonaföldek és a hozzájuk kapcsolódó, ugyancsak jelentős fejlesztést kapott feldolgozóipar új munkaerőt kívánt és vonzott a határon túlról is.
A hatvanas évek elején kurdok ezrei érkeztek Törökországból az Eufrátesz és a Tigris közötti (mindenekelőtt a Khábúr-folyó vízgyűjtőjében) fejlesztés alatt álló mezőgazdasági területekre. A szíriai állam ösztönözte ezt a migrációt, az érkezőknek azonban többnyire nem adta meg az állampolgárságot. Ugyanakkor a katonaköteles korúakat bevonultatta, s ezek a fiatalok három év szolgálat után – az előírásnak megfelelően – katonakönyveiket maguknál tartva szereltek le. E katonaigazolványok lettek sok ezer kurd férfi számára az egyetlen személyi azonosító eszköz – évtizedekre.
A kurd bevándorlásnak más oka is volt. A kormány a mezőgazdasági reform keretében etnikai, sőt állampolgársági hovatartozástól függetlenül osztotta szét a földeket. Így az évszázadok óta itt élő, az évtizedekkel ezelőtt érkezett vagy újonnan bevándorolt kurd parasztok is földhöz juthattak. Ennek pedig kétségtelenül voltak pozitív hatásai a kurd közösség egészére vonatkozóan.
A szíriai állam ezen lépése természetesen nem volt önzetlen. A kormány támogatta a Kurd Demokrata Párt 1958-as létrehozását is, azzal a céllal, hogy beavatkozhasson a dél-kelet-törökországi kurdok politikai viszonyaiba és ezáltal a NATO-hoz tartozó, így az ellenséges katonai szövetségben lévő Törökországot gyengítse. Ezzel a lépéssel került sor először Szíriában a kurd kisebbség nemzetközi politikai játszmákban való kihasználására. Erre – miként majd láthatjuk – még számtalanszor sor fog kerülni.
A kurd politikai formáció nem sokáig maradt fenn. Miután bírálni kezdte a Szíria számára valóban előnytelen Egyitommal való uniót, azonnal betiltották és vezetőit bebörtönözték. E perek – mindenekelőtt a főtitkár, Núr al-Dín Zara elleni – során került először a közvélemény középpontjába az úgynevezett „törökországi idegenek” (أجانب تركيا) kérdése. Így kezdték nevezni ugyanis a szomszédos országból érkező, állampolgársággal nem rendelkező kurdokat. (A fogalmat hamarosan kiterjesztették: ide sorolták azokat a kurdokat is, akik akár sok generáció óta laktak a
