(Ismétlés)

A minapi külföldi kerékpárosok elleni tádzsikisztáni támadások kapcsán azon nyomban odavágytam. Dusanbéba, Dangarába, Kulobba, a Vakhs-völgybe, Badakhsánba. Ide gyűjtöttem, amit ott írogattam három éve. Sok minden természeténél fogva elavult, de a háttér még sokáig érvényes (lesz).

Hősök

Vannak szabadsághősök, fegyveres harcosok, milíciavezetők, akikbe szerelmes lesz valamennyi (nyugati, csak nyugati?) újságírónő. Ha továbblépünk a par excellence idolon, Guevara doktoron, akkor itt volt Basír Dzsemajel (Bashir Gemayel), a libanoni Falang (Hizb al-Katá'ib) igazi késő hetvenes-korai nyolcvanas évekbeli barkós, szépfiúsan oldalra fésült - hajh - sűrű hajú vezetője, akiről nem olvastam nyugati hölgyszerző által írott könyvet, tanulmányt, amelyet át ne fűtött volna a nagybetűs szerelem. Még a célszemély halála után is.

Itt meg - a szomszédban, Afganisztánban - élt a Pandzssír Oroszlánja (شیر پنجشیر), Ahmad Sáh Maszúd (Ahmad Shah Massoud), a tádzsik hadvezér, chitrali sapkában, fiatalon is markáns, tiszta arccal; imádta a sajtó. És a női riporterek.

Hogy milyen iszlamista politikai programja volt, az más kérdés. Pedig fontos. Mindenesetre itt van nekünk a hős, akit két nappal 9/11 előtt két arab terrorista gyilkolt meg kamerába rejtett bombával.

Persze Tádzsikisztánban elsősorban nem a nők beszélnek róla. Amikor a Pandzs folyó afgán oldalán bekövetkező földcsuszamlás jelentősen megemelte a folyó vízszintjét és elöntötte a tádzsik oldalon futó török cég által iráni munkavezető irányításával kínai és helyi munkások által épített egyébiránt helyi viszonylatban jó minőségű országutat, másfél napra jórészt teherautósofőrökkel egy út menti "motorestiben" ragadtam. Jó kis szociológiai élmény volt.

Ötven fölött nem volt kamionos, a ki ne szívott volna a határ túloldalán a nyolcvanas években. A szovjet vezetés anno magasan a honi számarányuk felett küldte az afgán emberdarálóba a közép-ázsiai népek fiait; különösképpen az ügyben a határ másik oldalán is érdekelt tádzsikokat és üzbégeket. Akik aztán vagy meghaltak vagy nem. Utóbbi esetben poszttraumáskodtak vagy nem; mindenesetre valamilyen formában megcsapta őket az afgán szél.

Egy, egyébiránt az Oroszlánra esősen hasonlító, a háborús részvétel folytán csupa seb ábrázatú ötvenes kamionsofőr (aki szovtranszavtos múltjából lazán emlékezett a Záhony-Szeged viszonylatra) áhítattal beszélt Maszúdról. Elmondta például, hogy a a tádzsikokat a háborúban igyekeztek saját afganisztáni nemzettestük ellen bevetni, kihasználva a de facto létező törzsi ellentéteket. Többnyire sikertelenül. Egyrészt mindenki túlélni akart, másrészt a tádzsikok körében óriásira nőtt Maszúd presztizse. A legtöbb tádzsik Afganisztán-veterán erősen növelte társadalmi szinten és mélységben az akcionalista iszlamizmus terjedését az otthoni közegben. Ez kulminálódott a későszovjet korban már egyre izmosodó belső iszlamista fejlődéssel, s meg is lett az eredménye a kilencvenes években itthon aminimális híringerküszöböt sem elérő ritka brutális polgárháborúban.

Ahmad Sáh Maszúd képe meg máig ott lóg sok helyen Tádzsiksztánban is. Például teherautók műszerfalán és hálófülkéiben (hol más kultúrákban általában női aktok csüggenek). A könyvekben meg dúlnak iránta az érzelmek. Még a lektűrökben is.

xxx

Állami Egyházügyi Hivatal

A Ramadán végét jelző imán úgy félig telt meg a dusanbei nagymecset. Pedig imahelyből nincs igazán sok a tádzsik fővárosban. Itt azonban a szovjetizáció jobban látszik, mint néhány vidéki régióban, jelesül Garm, Tavildara vagy a déli Kurgonteppa vidékén. Ezzel együtt a tádzsikisztáni iszlám nem csak földrajzi értelemben sok színű. Kis vázlat.

Az előzményekbe most nem mennék bele; a SADUM (Духовное управление мусульман Средней Азии и Казахстана/Közép-ázsiai és Kazahsztáni Muszlim Vallási Tanács) felügyelet alól 1991-ben „szabaduló” tádzsikisztáni (többségi, szunnita) iszlám közösség akkortól kezdte felépíteni saját intézményhálózatát. Pontosabban persze – építették fel neki. Bár a később jelentős szerepre szert tett Abdullo Nuri (Abdullah Nuri) már 1973-ban létrehozott egy iszlamista ifjúsági szervezetet, Nazhati Jevononi Islomii Tojikistan (Nazhati Dzsevánáni Iszlámii Tádzsiksztán/Tádzsikisztáni Iszlám Fiatalság Újjászületése) néven, az igazi – kevésbé kontrollált aktivitás csak a függetlenség elnyerése után kezdődött el.

1990-ben az egész országban 17 hivatalosan regisztrált mecset működött. Ez a szám mára 4000 fölé emelkedett. Ennek azért is van jelentősége, mert a mecset – tudjuk – nem csak imahely, de általában találkozási pont, a társadalmi információcsere egyik alapvető színtere, amely megkerül(heti) a bármely hivatalosság által felügyelt média közvélemény-befolyásoló hatásait.

A mecsetek tizede pénteki khutba tartására is alkalmas dzsámi, amelynek elöljáróját (imám) és/vagy prédikátorát (khatíb) máig az állami egyházügyi hivatal nevezi ki.

Mert ilyen is van. A Shurai oli ulamoi dini Tojikistan – SOUDT (Súrái Áli Ulamái Díni Tádzsikisztán), azaz a Tádzsikisztáni Vallástudósok Legfelső Tanácsa felügyeli a mecsetelöljárók/prédikátorok kinevezését – természetesen a helyi hagyományos informális társadalmi kapcsolatok, a helyi vezetők, klánfőnökök javaslatainak figyelembevételével. A SOUDT ekképpen a kommunista SADUM hagyományát viszi tovább, kissé szűkített jogkörökkel.

(A SADUM-ból kivált tádzsik állami egyházügyi hivatal először Qaziátus-sá, 1992-ben Muftiátus-sá, majd 1996-ban alakult az imént említett SOUDT-tá.)

E mögé aztán szépen kiépült egy kontrollált „nemzeti” vallási oktatási hálózat is. (A Szovjetunió fennállása végéig két intézmény, az 1944-től – újra – működő bukharai Mír-i Arab Medresze és az 1971-ben megnyitott taskenti Imám Bukhári Intézet látta el ezt az államhatalom részéről totálisan kontrollált feladatot.) Jelenleg 6 hivatalos medresze, egy iszlám gimnázium és egy iszlám főiskola működik az országban.

Az állam persze továbbra is nagyon felügyel. Olyannyira, hogy 2014 tavaszától valamennyi pénteki mecset elöljárója hivatalosan is állami közalkalmazott. Ez legalább egyenes beszéd – mondhatnák maliciózusan –, nem olyan, mint az al-Azhar függetlennek mondott és magának igazából nem létező nemzetközi tekintélyt vindikáló legfelső vezetője (sajkh al-Azhar) esetében – hogy ne folytassam a sort…

Ugyanebben az időpontban bevezették az imámok számára az „egységes munkaruhát” is.

Egységesítés. Ez a jelszó minden téren. Szükség is van rá, miután a fiatalabb imám-generáció már nem az említett „hazai” oktatási intézményekben pallérozódott, ami aztán súlyos összeütközésekhez vezet(ett) a „szovjetizált” öreg imámok és közöttük. A fiatal vallástudósok – többségük a polgárháború (1992-1997) menekültjeként – pakisztáni, szaúd-arábiai, egyiptomi, iráni intézményekben tanultak, s az onnan hozott szocializációs magatartásformák nem csak az öreg imámokkal jelentettek permanens konfliktust. Mindaddig, amíg az utóbbiak ki nem halnak, illetve a társadalom nagyobb – főként fiatalabb – része is át nem alakul, eme ifjú elöljárói testület munkájának eredményeképpen.

Van azonban ezzel a fiatal vallástudós-generációval egy másik probléma is. A hazatérők közül sokan nem találnak hivatalosan állást sem a mecsetekben, sem az oktatási intézményhálózatban. A sovieticus imámok összezárnak; frusztrálja őket a fiatalok mélyebb vallástudományi ismerete és arab nyelvtudása. Így aztán minden eszközzel igyekeznek akadályozni őket, a fiatalok pedig – a régió hagyományaihoz híven – magánoktatásba (sabaq) kezdenek, úgynevezett hudzsrákat (lakásiskolákat) nyitnak, ahol aztán a kezük alá került fiatalok ugyancsak nem a társadalmilag megszokott szocializációt kapják. És nem csak a fiatal férfiak; idősebbek és egyre több nő is.

Az állam igyekszik mindezt akadályozni; különböző különbözeti vizsgák előírásával és razziákkal. De hát éppen a pre- és szovjet időkből maradt fenn a magánoktatás, a tanár (olim/mudarris/domullo) karizmájára épülő személyes oktatási rendszer. Ami most, a „függetlenség” alatt is tovább él.

Lesz még belőle gond.

xxx

Kemény vonalak

A két főmumus az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom, ismertebb nevén, az IMU (Islamic Movement of Uzbekistan), saját nyelvén: Ўзбекистон Исломий Ҳаракати és a Közel/Közép-Kelet+BelsőÁzsia vezetőinek mindig mellényzsebből előhúzható feketeseggű ördöge, a Felszabadítás Párt - ismertebb, arab nevén a Hizb al-Tahrír/حزب التحرير). (Erről az utóbbiról egyszer, ha lesz egy szabad hónapom, írnék majd többet; Libanonban mélyen beléjük láttam. De lehet, hogy abban a bizonyos szabad és nyugodt hónapban már igencsak sötét lesz.)

Az IMU régóta aktív Tádzsikisztánban; 2010 óta több, általában a hadsereg létesítményei elleni attakot hajtott végre. Akcionalista riválisaként ugyanebben az évben jelent meg egy immár színtádzsik csoport, amely kezdetben az ország Fergána-medencei részén található Khudzsandban (régi, gyönyörű nevén Leninobod/Leninábád/Leninvárosban) tevékenykedett. Ez az Isten Segítőinek Csoportja (ҷамоати Ансоруллоҳ/Jamoati Ansorulloh). A szervezet, amelynek vezetői közül többen - mint például Amiruddin Tabbarov - korábban, a polgárháború éveiben Abdullo Nuri környékén sertepeltéltek és a békekötést elutasítva Afganisztánban és Pakisztánban pallérozódtak tovább.

A csoport élesen bírálja az állami ernyő alatt működő hivatalos iszlámot, azt a "kommunizmus termékének" titulálva. (A korábbiakban láthattuk, hogy ebben van is némi igazság.) A hivatalos vallási vezetőket egyszerűen "leképmutatózzák" (munáfiqún). A szervezetnek van és lesz utánpótlása az aktuális mély kútból (Irak/Szíria).

A Hizb al-Tahrír-nak is van erős riválisa a társadalom reiszlamizálást célul kitűző retorikai befolyásolás terén. A pakisztáni gyökerű Igehirdetés Csoport, vagy ugyancsak ismertebb nevén a Tabligh-i Dzsamáat (تبلیغی جماعت‎) már a kilencvenes évek óta jelen van - általában illegálisan - Közép-Ázsiában (elsősorban Kazahsztánban, Kirgisztánban és Tádzsikisztánban). Amikor aztán a helyi fiatalok vallási képzésének egyik fő színtere a pakisztáni vallási felsőoktatás lett, ez a tevékenység felerősödött. A társadalom (re) iszlamizálását személyes propaganda (családlátogatások, közösségi előadások) révén megvalósítani szándékozó csoport jellegzetes fejfedőt viselő jámbor aktivistáit nem sok helyen szeretik. A Közel-Keleten se, Közép-Ázsiában se, Tádzsikisztánban se. Számos esetben derült ki ugyanis, hogy a szervezet köntösében az indiai szubkontinensről sokkal radikálisabb eszmék/pénz/fegyver/fegyveresek szivárogtak be a tablíghi területekre.

A szalafiták is mozgolódnak Tádszikisztánban. 2005 óta nyíltan jelen vannak, ami a rezsimnek négy év után már anyira fájt, hogy 2009-ben betiltatta őket. Ezzel együtt a szalafizmus "hazájából". az Öbölből mindig jól jön a pénz. Dusanbében Qatar most épít egy gigamecsetet, amely az általam a nagymecset udvarán tanulmányozott látványtervek alapján egyszerre magába nyelheti a főváros összes imádkozóját. Alexander Sodiqov hírelemző szerint, túl az elnök luxus-imádatán, racionális magyarázata is van a projektnek: egy nagy mecsetet (s benne több ezer hívőt) könnyebb kontrollálni, mint húsz kicsit.

xxx

Az Iszlám Állam leágazása(i)

Idefelé jövet a repülőn Isztambultól mellettem ült egy alsó-huszonéves, vékony, síkideg fiatalember, kaszálóra sülten, frissen borotválva (még a szakállvonala is szépen körbeégett az arcán), fekete dzsellabában. Végig egy arab nyelvű dokumentet szorongatott, miszerint ikszipszilon tádzsik állampolgár elvégezte ezeket és ezeket a medresze-tanulmányokat. Érkezéskor szépen le is kapcsolták a dusanbei repülőtéren.

Nem véletlen. Míg a vízumra várakoztam, egy Dzsamsíd nevű határőr hosszan ecsetelte, hogy a hatóságok ki vannak hegyezve a Szíria/Irak irányából, legtöbbször Isztambul felől érkező magányos fiatal férfiakra.

Júniusban a tádzsik belügyminiszter szerint hozzávetőlegesen 600 tádzsik állampolgár harcol valamely dzsihádista szervezet - elsősorban az Iszlám Állam (IÁ/IS/الدولة الإسلامية‎) - soraiban Szíria és Irak területén. És legalább százan már el is estek a mártíromság mezején. Itthon is nő a gáz: egyre nagyobb a fluktuáció; legutóbb augusztus elején kapcsoltak le 16 tádzsik iszlamistát az Interpol segítségével.

Ami nem azt jelenti, hogy elsősorban a tádzsik anyaföldről történik a toborzás. A szomszédos Afganisztán mellett sokkal inkább az Oroszországban élő milliós tádzsik közösség az emberhalászok fő célpontja. Ott ugyanis - elsősorban a csecsen diaszpóra ez irányú immár történelmi léptékű tapasztalatai révén - a kaukázusiak már kiépítették ehhez a logisztikai hátteret.

Ám Tádzsikisztán és az IÁ viszonyában még veszélyesebb fejlemény a folyamat, amely Afganisztánban látszik kibontakozni. Az IÁ vezetése tavasszal embereket küldött a fő rivális al-Qáida központi terepének számító közép-ázsiai országba, hogy az északi tartományokban (ez elsősorban Balkh, Kunduz, Takhar, de még inkább Badakhsán tartományokat jelenti) településeket/városokat megszerezve hídfőállás(oka)t építsen ki a posztszovjet közép-ázsiai országokra, valamint a muszlim ujgurok lakta nyugat-kínai Hszincsiang tartományra kiterjesztendő tevékenységéhez.

Az IÁ nem légüres térbe érkezik. Szándékai szerint építene az itt működő "testvérmozgalmakra", így az üzbég IMU-ra és Jundullohra (جندالله), az előző bejegyzésben említett tádzsik Jamoati Ansorullohra, de az ujgur Kelet-turkesztáni Iszlám Mozgalomra (ETIM - East Turkestan Islamic Movement/TIP - Turkestan Islamic Party, TIM - Turkestan Islamic Movement etc.) is.

Az elképzelésnek már vannak kézzelfogható megvalósulásai a térségben. Márciusban az üzbég hatóságok már razziáztak Termez, Karshi és Guzar térségében (amit persze a helyi sajtóban váltig tagadtak), a régió utóbbi időben errefelé kissé megfáradt őre, Oroszország pedig újra erőre kapni látszik: áprilisban újabb 2500 orosz katona érkezett a térségbe - a határellenőrzés biztosítására.

Ehhez azt a személyes tapasztalatot tehetem hozzá, hogy Tádzsikisztán déli régiójában ennek jól látható nyomai vannak, az oroszok demonstratívan vannak jelen, például a Kulob-Shuroobod-i bázis környékén. Ugyanakkor az igazán érzékeny részeken - s ezt a Panj/Pandzs-folyó völgyében Zigartól a Pamír felső folyásáig 700 kilométer hosszan volt szerencsém végigpedálozni - nemigen volt szignifikáns jele az orosz erősítésnek. Ezen a szakaszon, ahol a túloldalon a Hindukus óriási láncai miatt különösen nehezen megközelíthető és kontrollálható vidék húzódik (és az afgánok bőszen építenek mindenféle utakat a folyó partjára, ergo a határhoz), nem voltak jelen az oroszok. A két kulcsfontosságú hidat, az ishkashimit és a langarit is kis létszámú bágyadt tádzsik katonákból álló egységek őrzik. A hétszáz kilométeres szakasz során pedig mindösszesen három, szintúgy tádzsik járőrrel találkoztam, akiknek legfőbb gondja az enyém is volt, az ivóvízhez jutás.

Elgondolkodtató, miután a Pandzs folytatásaként határfolyó Pamírnak voltak olyan szakaszai, amelyeken ebben az évszakban akár lábon, de járművel mindenképpen könnyen leküzdhető gázlók is voltak. És éppen ezeken a helyeken a túlpartról vígan integettek a szomszédos állampolgárok.

Ne úgy legyen, de ha az IÁ sikeresen kiterjeszti tevékenységét Észak-Afganisztánra, a Tádzsikisztánnal, Kínával és Pakisztánnal is határos meseszép, buddhista sztupák, kusán várromok és iszmáílita falvak ékesítette Wakhan-korridor csodálatos kerékpár- és túraútvonalai is bezárulnak a nagyközönség előtt. Csak megússzuk majd valahogy a jövőben túszszedés(ek) nélkül.

xxx

(Nem túszszedés lett. Gázolás. Egyenlőre. Remélem, hatására nem vezetik be az egyiptomi módit. Én még utaztam simán, fegyveres konvoj nélkül, mezei taxival Asszuánból Abú Szimbelbe. Aztán kísérettel is. Nem írom le, melyik volt a jobb.)