A Golijában láttam már ilyet. Ez a vidék Novi Pazartól és Raškától keletre van, lakói már/még inkább keresztények (attól függően, hogy geográfiai vagy történelmi szemszögből vizsgáljuk a mikrorégiót). A falvak autentikusak. Így mondják a legeslegolvasottabb tiszapalkonyai segédmunkás máig létező hívei. (A Karnevál jó regény, de a Szerző filozófiai elmélkedésétől hadd határolódjak el.)
Tehát szegények a falvak, ahol viszont tényleg él még a hagyományos közösség. Hol keresztény, hol muszlim. (S a kép árnyalásához hozzáteszem - végletesen patriarchális. Hogy ez ma pozitív vagy negatív jelző, ki-ki döntse el maga.)
A Golijában tehát már jártam suliban. Móraferenci miliőben. De most a bensőségeket is tapasztalhattam, immár teljesen muszlim közegben.
A Tutintól nyugatra fekvő 1000-1500 méteres magasságban fekvő Pešter lenyűgöző hely. Még késő délelőtt is köd gomolyog a hegyvidéket övező völgyekben; a zöld alpesi legelők borította platón pedig melegen süt a Nap. Az autodidakta gyógyszerész bizton plasztikusan hányná a tájról alkotott/képzelt vásznára a délen kétezer fölé magasodó, a Prokletije-vonulathoz tartozó Mokra Gora néhol már havas csúcsait.
Ez a Varjúdombi mesékbe (vagy egyszerűen csak mesébe) illő táj pár kilométerre fekszik a montenegrói határtól. Ami ugye csak 2006 óta határvonal; előtte - kis túlzással évezredek óta csak a természet szabott határt az emberi közlekedésnek és letelepülésnek.
Most pedig már túl is van a határállomáson, igaz, a szerb határőr nem nagyon izgatta magát, hogy a hittantanár úrral ezúttal egy idegen is érkezik.
A három házból álló "falu" negyedik ingatlana az iskola kőből girbegurbán lakott épülete. A tanóra előtt a tanulók felének büszke-vidám nap/szél-cserzette arcú mokány apukájával leülünk az egyik kő lakóház és a fa gazdasági épületek övezte kertbe, ahonnan körkörös a szédítő kilátás a fentebb már lefestett tájra. Közben a háziasszony frissen fejt (de P. Lajos nyomán azért már forralt) tejet szervíroz, majd süteményt, gyümölcsöt és kávét. Koszovó légvonalban tíz kilométer, így várakozásomnak megfelelően kitűnő a fekete. (Aki már ivott a nevezett albán államban kávét, tudja, miért írom mindezt, aki meg nem és szereti a feketelevest, azon nyomban kerekedjék fel.)
Emígyen ejtőzünk fél órát - úgy érzem, még száz évig kéne itt maradni s kimerevíteni a képet, a hangulatot. Hamarosan azonban megjön a diákság másik fele s mind a négyen benyomulunk a helyi oskolamester házába.
Fapadló, famennyezet, dobkályha, abakusz, a Szerb Szocialista Köztársaság térképe a falon. Tökéletes kompozíció.
A gyerekek ( kár, hogy a magyarban nincs kettes szám) figyelnek, az imádkozás részleteiről van szó. A tanár türelmesen magyaráz. A dobkályhából árad a meleg.
Nem szívesen megyek vissza a jövőbe.
