Három hete Maszqat nyugati elővárosában, al-Szíb egyik kávézójában teázgattam négy korosabb úrral, akikről messziről látszott, nem odavalósiak: már ruhájukban is eltértek az ománi férfiak által hordott sztenderdtől. Nevezett úriemberek negyven éve éltek Ománban, s most már nyugdíjas tanárként bizniszeltek szabadidejükben. Kitárgyaltuk a Közel-Keletet, Ománt (hogy amikor érkeztek, alig volt út, iskola meg általában infrastruktúra, de aztán a szultán...) és főként szülőhelyüket, Szudánt. A természetes hazaszeretet - meg bizonyára a távolság - virágosra festette a képet az afrikai országról. Arról viszont elég jól érveltek, hogy Szudán utóbbi fél évszázados történelmének van egy kulcsfigurája. Aki munkássága révén nem csak Szudáné - az egész iszlám világé. Na, ő távozott szombaton.
Vasárnap aztán nagy tömegek búcsúztatták Khartúmban Haszan al-Turábít. A 20. század második felének egyik legjelentősebb és legszínesebb iszlamista ideológusa távozott.
Az akkori etióp (ma eritreai) határ melletti Kaszalá városában született 1932-ben – szúfi hagyományokkal bíró családban. Apja szúfi sejk volt. A vallási alapokat – a hagyományok szerint – nála kezdte, majd 1951-től a Khartúmi Egyetemen folytatott jogi tanulmányokat. Ekkor csatlakozott a Muszlim Testvériség (MT/جماعة الإخوان المسلمين) szudáni filiáléjához. Utána következtek az igazán nívós iszlamista ideológusok szokásosnak mondható nyugati tanulóévei. 1957-ban Oxfordban végzett, majd 1964-ban a Sorbonne-on szerzett doktorátust – mindkét helyen a jogban mélyedt el. (Ezeknek a nyugati tartózkodásoknak rendkívül fontos szerepük van az iszlamista gondolkodók szellemi fejlődésére és pszichéjére. Lásd még például Muhammad Abduh 1880-as párizsi éveit, vagy Szajjid Qutb 1948-1950-es coloradoi tanulmányait és amerikai utazását.)
Szudánba való visszaérkezése után tanítani kezdett s az ország egyik legkiválóbban képzett jogászának számított. Ennek megfelelően emelkedett csillaga a MT-ben is; 1969-ben már a szervezet vezetője volt. Aztán – hivatalosan –eltávolodott a Testvériségtől, de gondolatai mindig is az eredeti MT-ideológia hatókörében maradtak. Ekkor már termékenyen írogat: iszlám rendszert vizionál, teljes mértékben a saríára alapozva.
Amikor 1964-ben hazatért, pont elcsípte az úgynevezett Októberi Forradalmat (nem a Nagyot), ami véget vetett – egy időre – az ’56-os függetlenség óta fennálló katonai rezsimnek és polgári úton kísérletezett. Turábí ekkor alapította meg politikai pártját, a Nemzeti Alkotmány Frontot, amibe szépen belekonvergálta a szudáni MT-t. Amikor 1969-ben puccsal hatalomra került Dzsaafar Muhammad al-Numajrí (Nimeri) ezredes, Turábi ellenzékbe került. Numajrí arab szocialista majd egyre autokratikusabb rendszere, amelynek legfőbb bűne Turábí szerint szekularista volta lett, háromszor börtönöztette be a határon túl is egyre ismertebb és népszerűbb iszlamista gondolkodót.
És aktivistát. Mert 1976-ban a Alkotmány Frontból politikai pártot alakított, Nemzeti Iszlamista Front (NIF/الجبهة الإسلامية القومية) néven. A Numajrí-rezsimmel való pulzáló kapcsolata végül annak utolsó éveiben (1983-85) közelebb sodorta őt a hatalomhoz: egyre nagyobb beleszólása volt az ország (mindenekelőtt kül-) politikájába.
Amikor 1985-ben Numajrí megbukott, az egy évvel később tartott első szabad választásokon pártja a harmadik helyen végzett. 1988-ig ellenzéke volt Szádiq al-Mahdí egyébiránt szoftiszlamista kormányának, majd ez a hatalom sem nélkülözhette a mestert: 1988-ban már belülről kritizálta a hatalmat. Sőt 1989-ben – a bukás előtt – két hónapra külügyminiszterré is avanzsált.
Az 1989 nyara óta hatalmon lévő Umar al-Basírral is ellentmondásos a viszonya. Az első tíz évben ugyan őt tartották az országot a színfalak mögül irányító szürke eminenciásnak, s 1996-ban a parlament elnökévé is megválasztották, 1999-től véglegesnek látszott a szakítása Basírral. Ekkor minden tisztségétől megfosztották, házi őrizetbe került. 2001-ben ellenzéki szervezetet hozott létre Népi Kongresszus (المؤتمر الشعبي) néven.
Ennek vezetőjeként az elmúlt több másfél évtizedben hol sitten ült, hol mégiscsak a kormány körül sertepertélt, hol a kívülálló nemzetközi bölcs szerepét játszotta. A saría kiterjesztésének basíri rendszerét sem tartotta elégségesnek. A rezsim diktatúrába hajlását pedig erősen kritizálta.
Mindenesetre a Turábí-Mahdí-Basír trió változó oldalú háromszög strukturálta az utóbbi évtizedek Szudánját. Tekintve a „végeredményt”, azaz a nemzetközi elszigeteltséget, a Basír elnök elleni nemzetközi elfogatóparancsot és mindenekelőtt az ötvenéves polgárháború eredményét: Dél-Szudán elszakadását, belekavarodást a nemzetközi dzsihádista terrorizmus hálózatába (lásd Bin Ládin&Co. szudáni kalandját és a folytonos részvételt a palesztin fegyverszállításokba) a triumvirátus nem végzett sikeres túlontúl munkát. És Turábihoz kapcsolható több más problémás szervezet szudáni welcome-ja: befogadták Abú Nidált, Ilich Ramirez Sanchez elvtársat, továbbá a Hamász, az Iszlám Dzsihád és a Hezbollah aktivistáit is.
Viszont Turábí mint ideológus a legjelentősebbek közé küzdötte magát. Hatása messze túlnyúlik az ország határain: Észak-Afrikában (elsősorban Egyiptomban,) és a Terméketlen Félhold országainak szunnita társadalmában mindig figyeltek a szavára, olvasták könyveit. A hivatalos vallási elöljárók nem csípték. Például Egyiptomban sem az MT vezetői, sem az állami vallási vezetők, azaz az al-Azhar tudósai nem nézték jó szemmel Turábí népszerűségét, s ugyanez elmondható a többi hivatalos iszlám vallástudósra. (Volt, aki tettleg próbálta kifejezni nemtetszését Turábínak: 1992-ben kanadai látogatásán egy fekete öves honfitárs karatemester kétszer úgy tarkón vágta, hogy elájult.)
Műveiben, nyilatkozataiban néha egészen extra fatvák fogalmazódtak meg. Sokan éppen ezért figyeltek rá; a nyugati szakértők és újságírók pedig csak ezért. Legyen itt egy extrém példa: az ezredforduló után azzal hívta fel a figyelmet, hogy a niqáb előírását megkérdőjelezte, mondván, hogy azt csak a Próféta feleségei viselték – éppenséggel a többi nőtől való megkülönböztetés jegyében, és egyébként e viselet régi arab szokás a preiszlám dzsáhilíja korából, s mint ilyen a egyszerű hívő muszlim számára elutasítandó. A nőkkel kapcsolatban egyébként sok – elnézőnek, horribile dictu liberálisnak tartott – nézete kavart vihart a muszlimok körében. Hogy a legélesebbeket említsem:
A nők bíróság előtti tanúságát a férfiéval egyenrangúnak tartotta, azzal érvelve, hogy a fele akkora értékű női tanúskodás elve egy olyan társadalomban született, amelyben a nők - hagyományos szerepeik szerint - általában nem értettek a pereskedések egyik legfőbb okának számító pénzügyi és kereskedelmi ügyletekhez. A Turábínak ellentmondók érve erre a Próféta első felesége, Khadízsa példája volt.
Egy másik fatvája szerint meghagyta a lehetőségét annak, hogy nők férfiak előimádkozói legyenek. Sokat vitatott álláspontja volt az is, amely megengedhetőnek tartotta muszlim nő és nem-muszlim (de kitábí, azaz zsidó vagy keresztény) férfi házasságát. Ezután nyugati nőmagazinok küldtek tudósítókat hozzá mélyinterjúkra.
(Egyébként ez a nézete különleges helyzetben született: 1980-ban az Egyesült Államokban a családról tartott konferencián vett részt, ahol egy, az iszlámot újonnan felvett amerikai nő vetette fel azt a problémát, miszerint együtt élhet-e kereszténynek maradt férjével. Turábí megengedő álláspontja arra az analógiára épített, hogy a jelenlegi modern nyugati társadalmak, amelyek nézete szerint az iszlám felvétele felé haladnak, az egyének hitválasztása terén hasonlóak a Próféta korabeli korai iszlám közösségek viszonyaihoz, ahol családokban előfordult, hogy a feleség - vagy lánygyermek - előbb vette fel az új hitet, mint a férj. Éppen ezért Turábí többször hangoztatta, hogy ez a megengedő gyakorlat nem alkalmazható a megszilárdult iszlám társadalmakban, azaz a dár al-iszlám határain belül.)
A másik ugyancsak nagy visszhangot kiváltó fatvája a hitehagyásról szólt. Az aposztázia halálos saría-büntetését kérdőjelezte meg. Ennek alapján például elítélte Khomeiní ajatollah Salman Rushdie leni halálos ítélet-fatváját.
Sokan ezeket a iszlamista körökben szokatlan nézeteket leegyszerűsítő szándékkel feltűnési viszketettséggel magyarázzák. Pedig gondolatainak mélyebb gyökerei vannak: a nyugati iskolázottság nála – ellentétben például Szajjid Qutb teljesen elutasító konzekvenciáival – elméleti munkáiban bizonyos nyugati értékek beépítését eredményezték. Ezek például a vallás és politika rendkívül kényes – és megoldatlan – kérdésében demokratikus elemek átvételét jelentette. (Ezért is konfrontálódott egyre gyakrabban a diktatúrába hajló Basírral.) Ugyancsak innen eredeztethetők a nők irányába tett gesztusai is. És még folytathatnánk.
Néhány alapműve: A vallás megújítása (تجديد الدين), A jogalkotás módszertana (منهجية التشريع), Az önkritika szükségessége az iszlamista mozgalmakban (ضرورة النقد الذاتي للحركة الإسلامية), Politikai és kormányzás (السياسة والحكم), A nő a vallási tanítások és a társadalmi szokások között (المرأة بين تعاليم الدين وتقاليد المجتمع).
Jó PR-os volt. Az egészen bizonyos, hogy az iszlamista vezetők és ideológusok között neki volt a legmegnyerőbb mosolya. Vagy egyáltalán: állandóan mosolygott. Pedig a nevetésnek valláserkölcsi szempontból mindig volt egyfajta pária-helyzete. S nem csak az iszlámban – emlékezzünk csak a Rózsa nevére. (S annak kapcsán Ecora.)
Még utolsó pillanataiban is dolgozott. Irodájában papírjai között matatva esett össze és zárta le e változatos pályafutást. Tanulmányozzuk az életművét, mert hatása még sokáig érezhető lesz. Nem csak Szudánban.
