Újra Osh. A „problémás város”. Özgön/Özgen/Uzgen és Dzsalálábád mellett. Ahol együtt/egymás mellett/egymás mellé élnek a kirgizek és az üzbégek (kicsiny tádzsik és birodalmi orosz kontingens asszisztálásával).
Most egy ideje elég jól megy nekik az együttélés. Most más az akut probléma – mint másutt Agadírtól Dzsakartáig: a vallási extremizmus.
„Nó fotó! Nye mózsno!” – kiált a késődélután is fullasztó hőségben pácolódó bakter a város közepén magasodó Szulejmán-hegy lábánál álló Aszar ibn Burkhia mauzóleum előtt. „Még kívülről sem – teszi hozzá - sérti a..." - mutogat az ég irányába. Mellette a gyezsurnaja unottan seper.
A hegy különleges szakralitással bír a helyi kirgizek körében. Összehozzák Salamonnal, Muhamed prófétával (ő egyszer itt imádkozott, bizonygatják – hát a szírát ismerve, ezt nem írnám alá), és ami biztos, a gyermek Bábúr, mielőtt India meghódítására – és a Mogul birodalom alapítására – indult volna, a hegyen emeltetett imahelyet. E köré szerveződik a program.
A csúcson álló építmény a cél, a zarándokok két oldalról támadnak. Útközben állomások: barlangok, üregek, égő és szertefolyt gyertyák. Egy körülbelül három méter hosszú, fényesre koptatott sziklán fejkendős öregasszonyok és lobogó hosszú hajú, farmernadrágos fiatal leányok csúszdáznak lefele – többször is. A fíling olyan, mint amilyet jó három éve Fatimában tapasztaltam; vagy hogy hazabeszéljek, mint mondjuk Szentkúton.
Az üzbegisztáni Fergána, Margilán, Andidzsán, a tádzsik Khudzsand és a kirgisztáni Osh mondhatni évtizedek óta a szalafiták/vahhábiták regionális mozgolódásainak központjai – mondják a szakemberek.
Ez igaz is. Például figyelmet kell(ene) fordítani az andidzsáni Chevrolet-Daewoo-gyárra, ahol – különleges színfoltként – az ipari munkásság körében akcióznak a propagátorok. Hiába, a munkásosztály szervezésének, mozgósításának ex-SZU-szerte mély hagyományai vannak.
Emellett azonban mélg mindig nagyon erős és domináns a népi/szúfi alapú iszlám vonal. Lásd a hegyen történteket, vagy a minap az innen hatvan kilométerre fekvő Özgönben tapasztaltakat. Ott a karahanida emírek mauzóleumához járultak a családok oly áhítattal, mint amilyet 1996-ban a Dukla-szorosban lévő szovjet/partizán emlékműnél láttam: Škoda S120-as megáll, négytagú család szegfűvel a kézben kiszáll, együttes meghajlás a partizán pantheon felé, virág elhelyezése, átszellemült csend. (Mi meg két perccel azelőtt – felelőtlen fiatalokként - Svoboda elvtárs pléh mellszobrát döngettük. Jól szólt!)
Szóval, a szalafitáknak van errefelé még munkája. Dolgoznak is. A kis lakás-hotelben , ahol megszálltam, huszonéves fiatalok viszik a „recepciót”. (Még) lazaság van, mellettem a francia turistanő az asztalnál szűkre szabott sortban tabletezik, de a hűtőbe már nem lehet disznóhúst és alkoholos italt tenni. Délutánonként pedig fiatal szalafita tanár érkezik, képzi az itt dolgozókat. Amikor belép, az addig felszabadult srácok valahogy összemennek, az érkező tekintély még a legyek mozgására is befolyással van. Az imám a tanóra közben morcosan tekinget felénk. Pontosabban felém, mert a francia nőre nem néz. A végén elhalad előttem, kíváncsian nyújtogatja a nyakát, mit olvasok. Amikor látja, hogy az Isztórija Kirgizisztána című izgalmas kötetett nyálazom, mosolyog. „Á, isztórija! Malagyec!” – mondja. Aztán jön a szokásos „Atkudá?” A Vengrijára aztán először mellélő, de végül Budapestté korrigálja Bukarestet. Végül még gondolkodik egy kicsit, aztán kiböki a passwordöt: „Ikarusz!” Da, da, bólogatok, lám ez is történelem már, s visszamerülök a könyvbe.
