Már a felütés is egészen emlékezetesre sikeredett. Éjjel érkezvén a Manasz Nemzetközi Repülőtérre, a helyi taxisok folyamatos szállítási ajánlatai, majd kis testi interakciói (lökdösődés) s végül körberöhögésem közepette üzemképes állapotba hoztam és felmálháztam a biciklimet. Aztán a langymeleg éjszakában – időnként az ilyenkor már megszokott kutya-támadásoktól kísérve – vidáman betekertem az uszkve harminc kilométerre lévő fővárosba.
Biskekről is bőven írok majd (politika, iszlám, egyebek), így most csak annyit, hogy a monstre park-szerű város kihalt utcáin pirkadatig tartottam kerékpáros terepfelmérést. A hajnali imára hívó ádzánt hallottam éppen, amikor megálltam egy európaias szupermarket előtt, ásványvíz vételezés céljából. Alig támasztottam neki a járművet a bolt falának, amikor a sarokról elém perdült/esett/zuhant az első kirgiz, akivel immár verbális kommunikációba kezdhettem.
„Dajtye mnye gyengi, moj drug, ja ócseny…” – és pöckölni kezdte a nyakát. Az ötvenes férfi a tajtrészegség legmélyebb fázisában leledzett. Talán a hosszú repülőút agyzsibbasztó hatásának, vagy az új hely felfedezése okozta felfokozott lelkiállapotnak tudható be, hogy valamiért hirtelen feltételhez kötöttem a segítségnyújtást. „Vü znájetye gimn Szovetszkaja Szajúza?” – kérdeztem. „Kanécsno!” – hörögte a részeg, mire én: „Nu, mü pojem vmésztye!”
És az egyre világosabb, rózsaszínné váló lágy biskeki szmogban felcsendült a dal. Erő volt benne, de nem mondanám, hogy zeneileg tökéletesre sikerült. Különösen a „Pártija Lényina, szila naródnaja”-sor lett brutális; daltársam itt ugyanis kvázi artikulálatlanul üvöltött. Szintúgy a „..kommunizma vidjot!”-záróakkordnál. De végig vigyázzban álltunk.
Szép volt. Sokat ígérő volt. Sokat megmagyarázott előre a később látott-tapasztalt élményekből. Például, zárójelben jegyezném meg, hogy e dalnok állapota s viselkedése, mely általánosan tapasztalható volt az ország egy bizonyos részén (hogy hol s miért, majd külön bejegyzésben kifejtem), egy, a statisztikák szerint 80%-ban muszlimok lakta országban, Ramadán idején történt.
Valahol már ide tartozik, hogy az országutak mellett kilométerenként mázsányi műanyag sörösflakon és töményszeszes üveg lenne összegyűjthető. A többezres közúti hágók tetején lévő pihenőhelyeken pedig a szerteszét heverő hulladékot alapvetően két szegmensre lehetett bontani: tele pelenkákra és üres vodkásüvegekre. Ebből amatőr szociológusként azonnal következtethetünk az országban zajló demográfiai folyamatokra és a felnőttek fogyasztási szokásaira. Ilyeneken gondolkodtam például amikor e helyeken - a többiek példáját követve – a Tien-san csúcsai felé fordulva, viharos szélben lobogó fejkendővel jómagam is ürítettem.
A hajnali dalnokot természetesen nem vertem át. A produkció után adtam neki ötven szomot. Ebből két másfél literes ásványvíz vagy egy kétdekás Zavodszkaja vodka jött ki. Nem néztem meg, melyik opciót választotta.
