Tavaly ilyentájt észak-fok-titok-idegenség skandinávok között jártam. Svédországon végigautózva az ember lassan hozzászokik a szürreális rendhez és tisztasághoz. Aztán finn lapp- (bocs: számi-) földre érve, már Rovaniemin túl, egyszer csak kénytelen voltam befékezni. Nem hittem a szememnek: az út mellett egy kupac szemét hevert. Már ez is ütős élmény volt, de a hulladék-konstellációt megkoronázta valami.
Egy törött vécécsésze.
Nem kell ide, kérem, Sajnovics János meg az egész magyar finnugrisztika! Ennél megdönthetetlenebb bizonyíték nem létezik a finn-magyar rokonság alátámasztásához. Közös alapszókincs meg a többi! Ugyan már! A zsigeri - noch dazu: genetikai - kényszer a használt s lehetőleg kicsorbult ürítő-bútor természetbe való kihajítására, lakott területek határmesgyéjén. Itt a megdönthetetlen argumentum. Mert aki a magyar települések környékén járni szok, láthatja, nálunk országos népszokás ez.
Kocsiból nem látható. Üljünk kerékpárra s onnan nézvés meggyőződhetünk róla: égtájtól, pannon- vagy szarmata-földtől függetlenül - szemét országban élünk. (A két szó között tudatosan ütöttem le a nagy kopaszt.)
És az apropó: sétálunk itt a szakadó esőben, tébláboló munkanélküli fiatalok, az égi áldásban fürdőzve a teraszokon keményen kávézó partizán-fílinges öregek és a nagy létszámú, szinte-biztosan-máshonnan-idevezényelt-szerb rendőrök között, amikor átkelvén a Raška-folyócska késő-titóista hídján, mit látok a megduzzadt áradat hullámai között? Ott bucskázott az obligát csorba vécécsésze.
Erre - realitás híján - nem valamiféle nyelvi rokonság jut eszembe.
Hanem kulturális.
Mondtam már többször: itthon vagyok.
