A történelemről már annyi minden szentenciát írtak össze. Tanítómester (...magistra vitae), hit a haladásban (История – вера в прогресс - szabad ma Csenyisevszkijt idézni?), múlt és jövő összekapcsolása, miegyéb. De tudatosan tanulmányozni, hasznosítani, az már nem megy.

Máshol sem.

Az iszlám történelméből sem tanulnak. Igaz, hogy más az idő- és esemény-szemlélet; hol az üdvtan-jelleg erősödik meg, hol a folyamatos igazolási kényszer, de a kis események (ha lehet ilyen profán terminussal élni egy, a szakrálissal mindenütt átszőtt Weltanschauung esetében) következményeinek törvényszerűségei vannak. Az iszlám világ eseményfolyamában is.

Most az emelkedettségből a kisszerbe. Bahreinben a fellebviteli bíróság véglegesen betiltotta a Egyezség/Vifáq Pártot (hivatalos neve: Nemzeti Iszlám Egyezség Szervezet/جمعية الوفاق الوطني الإسلامية). A többségi síiták legnagyobb szerveződését, amely túl azon, hogy a legnagyobb parlamenti ellenzéki párt volt, egyben a lakosság 60-70%-át kitevő síik legfontosabb társadalmi szerveződése volt. Amelynek vezetője, Alí Szalmán sejk egyébiránt a nemrég rászabott kilenc éves börtönbüntetését tölti. 

A szervezet és vezetője elleni legfőbb vád – az Öböl déli fertályában, mondhatni természetesen – az Iránnal együttműködés, az “ötödik hadoszlop” volt, az ügynök-munka, a hazaárulás. Nincs új a nap alatt. Ott sem.

Viszont ha végignézünk az iszlám történelmén – s nem csak azon –, láthatjuk, hogy a kompromisszumok elvetése s helyette a mérsékelt hangok elfojtása általában hová vezet. A keményebb artikulációhoz, a radikalizációhoz.

Ez várható bahreini és regionális méretekben is.

Olvasni és érteni kellene a nagyokat. Tabarít, Masz’údít, Ibn Khaldúnt.