Sam Pekinpah filmjeit mindig is imádtam. Különösen azokat, amelyekben tekerős géppuskával irtották egymást cserzett arcbőrű, agyonizzadt, kovboj-öltözékes/kalapos férfiak - általában kavargó por közepette. Nekem "A vad banda"; volt a csúcs, de még az érzelmesebb alkotásai is bejöttek, mint a "Pat Garret és Billy, a Kölyök".
Mégis az első film, amit tőle láttam, hatodikos koromban, a "Konvoj" volt. Sohasem voltam technika- és gépjármű-őrült, de Gumikacsa csőrös gépéért megvesztem. A barátommal hónapokig a filmet mecsbokszoztuk el.
Amikor itt az országúton nyomom a pedált, sokszor jár az eszemben a film; még a zenéjét is szoktam - nyergi magányomban értelemszerűen és már csak a jóízlés miatt is - kizárólag magamnak énekelni. Az ok: Malajzia azon országok közé tartozik, ahol megfelelő vasúti hálózat nem lévén (Sarawakban semmilyen nincs) minden nagyobb méretű és mennyiségű dolgot teherautóval vagy kamionnal szállítanak.
Konvojban. Zúgnak el mellettem a hatalmas járművek, általában a legcsekélyebb kikerülési manőver nélkül. És amikor leszakad az ég (vagy utána, amikor áll a víz az utakon) egy-egy elhaladás során sűrű vizes-olajos-földes-homokos zagyvalékkel öntenek nyakon. Néha alig látok ki a bicajos szemüveg mögül. Levenni nem tudom, mert a kontaktlencséről még nehezebb lenne menet közben törölgetni a szemcsés koszt.
De nem haragszom. Mindig arra gondolok, talán Csókmasina vagy Pók Mike ül a volán mögött. Vagy maga Kris Kristofferson - mellette pedig az a szép nő. Ott, akkor éppen rövid volt a haja ugyan, de elnéztem neki - szép volt. Az Aly MacGraw. Az, aki elhal a "Love Story"-ban. Hatodikosan szerelmes voltam bele.
És most valami egészen más.
Sibu Sarawak harmadik legnagyobb városa. Egy kis (nagy) Kína Borneó szigetén. Malajzia legnagyobb folyójának, a majdnem 800 kilométer hosszú Rajang óriási torkolatának kezdeténél (innen még 120 kilométer a tenger) fekszik; stratégiailag is fontos hely.
Tudta ezt Sir James is (újra és újra ő), így egy idő után ide helyezte Sarawak adminisztratív központját. És, hogy fellendítse a mezőgazdaságot, a főként a dzsungelből és a folyóból élő őslakos melanauk helyett kínai telepeseket hívott be.
Így került ide az első kínai kontingens az 1850-es években. Neki is láttak: hamarosan a kiterjedt deltavidék Sarawak legfontosabb rizstermesztő területe lett. Majd jött a bors és a gumifa.
A kínai bevándorlók egy része ugyan taoista/konfuciánus/buddhista volt (ők építették a helyi Tua Pek Kong-templomot, amely a legrégebbi ilyen épület Borneón - képek lent), nagyobb hányaduk azonban ugyancsak Fucsouból érkező keresztény kínai volt, Brooke ugyanis preferálta a keresztény betelepülőket.
Ez a közösség tovább erősödött, amikor 1900-ban újabb nagyobb csoport érkezett, ugyancsak Fucsouból. Ezúttal karizmatikus vezetőjük is akadt, Wong Nai Siong, egy forradalmár, metodista hitre tért prédikátor személyében.
Ő egy külvárosi negyedben építette fel közösségét, kereskedelmi, vallási központot teremtve a Rajang egyik mellékvize, a Merah partján. E negyed közepén ülök most, tanúsíthatom, Wong Nai Siong szelleme ma is él, ápolják a helyiek. Ennyi metodista templomot, iskolát, kulturális központot egymás hegyén-hátán még Nyugaton is ritkán látni.
A forradalmár hamarosan visszatért az anyaországba, ahol részt vett a császárság lebontásában és Szun Jat-szen mellett exponálta magát.
Nem sok sikerrel.
