Volt olyan, hogy Rakéta Regényújság. Kamaszként imádtam. (Van még ilyen szó, hogy kamasz?) Főként a jó amerikai regényeket. Nem erre példa, de '83 júniusában erkélyünkön napozva abban olvastam egy Colombo-történetet. Ma is emlékszem, ki volt a gyilkos. Voltak benne Arthur Miller kisregények. Az egyik korabeli kedvencem volt a szintén Magvető-sorozat Rakéta Regénytárban megjelent "Kallódó emberek", Falvay-fordítás volt, kiváló. Aztán láttam filmen is, Marylin Monroe-val meg a halál előtt álló Clark Gable-lel. (Ez ma menő vagy szégyellni való dolog? Mármint Miller.) De voltak ebben a különleges folyóiratban úgy Eudora Welty- mind Ross Thomas-regények is. Vagy James Clavell.
Na, ez utóbbi járt az eszemben itt, a Niah környéki dzsungelben. Merthogy körülbelül olyan lucskosan érzem magam, mint az először az említett sajtótermékben olvasott "Patkánykirály"; valamennyi szereplője. A sztori ugyanis egy malájföldi (Szingapúr) hadifogolytáborban játszódott, ahol szövetséges katonákat egrecíroztattak a japánok. És mindenki izzad és büdös.
(Ez vándormotívum a 20. század második felének nyugati irodalmában; lásd a már általam itt is emlegetett P. Boulle-könyvet/filmet. Úgy látszik a nyugat-európai/amerikai értelmiséget erősen érintette az a brutalitás, amellyel a 2. VH. során pld. japán hadifogoly táborokban találkoztak. Érdekes. Miért nem érintette őket ennyire mondjuk a nem sokkal korábbi búr háború emberellenes kegyetlensége, amelyben mindkét fél igencsak részeltette az ellent. Valami Churchill nevű - éppen akkor, ott - újságíró emlegeti ugyan az erről írt könyvében, annak fő motívuma azonban az ő személyes, hősies menekülése a pokolból.)
De most már Niah. Van itt a dzsungelben egy kis hegyvonulat, ahogy az kell, barnán hömpölygő trópusi folyóval. A mészkőben fantasztikus geológiai formációk, hatalmas barlangrendszerek. Negyvenezer évvel ezelőtt már lakottak voltak s maradtak egészen A.D. 1400 körülig. Ez az ember első nyoma Borneón. (Az utolsó persze a dzsungel eltűnése meg a szemét.)
Paleolit, neolit leleteket találtak itt.
Az úgynevezett "festett barlangban"; az ötvenes években a Sarawak Múzeum brit vezetői rajzokat fedeztek fel a falon. Nem egy Altamira (mindenkinek javaslom, hogy Észak-Spanyolország felé járva, jegyeztesse elő magát ott), de még így, a trópusi éghajlat miatt védelmi okokból lekenve is érdekesek. Emberek, vadászat, hajók. A tudományos konszenzus 1200 évesre becsüli őket.
S a régészek ugyanebben a barlangban 1000-1200 éves eltemetett fahajó-maradványokra is bukkantak, amit temetkezési szertartásokhoz kötnek. Hát igen. Az innen való végleges távozás valami olyasmit jelenthetett, mint el/lehajózni a barlangok előtt hömpölygő Subis majd Niah folyókon a nem is olyan messzi tengerbe.. (Egyébként egészen a 19. századig jelentett is: az itt élő penanoknál még ekkor is élt a "halálhajó"-készítés hagyománya.
A barlangokban többször is fejlámpással és fehér jutazsákokkal felszerelt helyiekbe botlottam: a mennyezeten élő hatalmas számú denevér szép mennyiségű ürüléket produkál. A környékbeli férfiak egyik leggyakoribb foglalatossága ennek gyűjtése. A denevér-guánó árfolyama jelenleg 1000USD/kiló. Megy a vegyiparba fertőtlenítőnek, meg a kínai konyhába - fűszernek.
S van itt még a hegyek lábánál a folyóparton egy kicsiny iban (tengeri daják) falu, ahogy az kell hosszúházakkal s hosszúház-iskolával. És az egészséges életmódra felhívó táblával a dzsungel közepén.
Hiába, az emberiség fejlődik.
Újra csak a szokásos sírámmal zárom ezt a posztot. Bár egy rám máig élő hatást tett professzor (Szederkényi Tibor) tartotta a kőzettani előadásokat az egyetemen, a tárgyban rejtőző mérhetetlen kémia és fizika (a sok digír, trigír és társaik) tántorítottak el a földrajztól.
Ilyen helyeken (s itt stílusosan éppen vízparton) kiálthatok az égre - hiábavalóan - miért is nem lettem geográfus!
