Egyszer a feleségemmel vártuk a kairói buszra al-Ghardaqa (magyarosan : Hurghada; fonetikusan, minden betűt ejtve, ahogy azt az ottani repülőtéren egy vezető magyar rádiós újságírónő szájából hallottam) buszmegjében. Forró éjszaka volt, a busz éjfélkor indult. Azzal töltöttük az időt, hogy a "buszállomás" épületei között - az arab országokban megszokott módon - össze-vissza kifeszített elektromos/telefon-kábeleken fel s alá rohangászó patkányokat figyeltük. Asszem még számláltuk is őket. Tizenkettőre biztosan emlékszem.
Emlékezetes utazás volt. Igaz minden utazás az, ha ésszel tesszük.
Ez a jó tíz éves élmény járt a fejemben, amikor BSB-ből az ismét maláj földön található Miri városában egy igencsak decens kínai étteremben (mondjuk inkább kifőzdének) kókadozva vártam a vacsorámat. Kellemes volt a napi százhetvenes etap, a Borneón szokásos majd' száz százalékos páratartalomban, a szintén normális döglesztő napsugárzással. De hát ilyesmiktől kap az ember kellemes endorfin dózisokat.
A kínai vendéglátóipari egységben a patkányok legalább annyira agilisan mozogtak, mit az alkalmazottak. Mozogtak a konyhán, az asztalok között, a járdán. Volt egy, amelyik direkt engem szemelt ki; egyvégtében lesett. Amikor megpróbáltam lefényképezni (együltő helyemben, nem mozdultam be), azonnal behúzódott a járda alatti lyukába. Rafkós állat ez. Egy idő után le is mondtam a fotografálásáról - tiszteletben tartván személyiségi jogait.
Csak abban reménykedtem, hogy magával az ételemmel nem volt korábban interakciója.
Aztán, mint mindig, valami megkoronázta a napot. A város lakóinak egyharmada kínai, akik közül több ezren voltak jelen a szomszédos taoista Kua Pek Kong templomban tartott az Éhes Szellem-szertartáson. Onnan aztán nem nagyon akaródzott visszamenni a szállodába.
Át a patkányok szállásterületén.
