A Sèvres-szindrómához kapcsolódva eszembe jut még az a muszlim/arab értelmiségi körökben kerengő nézet, miszerint az "elrabolt" (európai időszámítás szerinti) kora középkori dicsőségért cserébe, amikor Cordobában vízöblítéses WC-be űrítettek a helyi lakosok, mindeközben pedig Északnyugat-Európában sárdagasztás folyt, szóval a keresztesháborúk, majd a gyarmatosítás során elvett nagyságért kompenzációt érdemelnek.
Merthogy e felfogás szerint a Nyugat előretörését megalapozó reneszánsz nem jöhetett volna létre az iszlám világ tudományos vívmányainak megszerzése nélkül.
Az meg, hogy kitől jönne ez a kompenzáció, másik kérdés. Ebben a gondolati konstellációban persze a minden-baj-okozóitól, a egykori gyarmatosítóktól.
Ez az attitűd is benne van az errefelé dívó Európának-segítenie-kell gondolatban. A poltikai realitás következményeként aztán, a kapuk záródása (kerítések emelkedése) láttán így még nagyobb a csalódottság. És a frusztráció.
Az e féle kompenzáció emlegetésnek, mint a múlt rekonstrukciós feldolgozásának vannak más útjai is. De nem is a német Bildungspolitik eredményességével jönnék, hanem néhány másik sztereotípiával.
A britek tradícionálisan osztályalapon viszonyulnak letűnt világbirodalmukra. Az upperclass talán mert upper maradt, leginkább talán a rókavadászatot sajnálja a múltból. A middleclass csendben teázgatva ironikus mosollyal nézegeti a gyarmati tisztviselő/katonatiszt nagy-nagybácsi tömöttbajúszos fotográfiáját, s az utcájában lévő pakisztáni mosodában mosatja a szennyesét. Az lower classes meg a pubokban emlegeti a családi sztorikat az indiai kereskedelmi hajókon megesett kalandokról vagy a Kwai-folyó hídján folytatott munkálatokról.
A franciák meg nem is nagyon érzik a gloire elvesztését, minthogy bármerre is menjenek az egykori birodalom országaiban, akikel érintkeznek valamenyien frankofónok maradtak, köszönhetően a mindenütt működtetett "felvilágosító" kultúrmissziójuknak.
Aztán ott az Ostblock-módi, ahol regionális kiskirályságokat sírnak vissza. Az itteni múlt-mentő alternatívák: a síránkozás, a legendagyártás, a konteó, a veszteséghasonlítgatás és mindenekelőtt a megtestesített ellenség irányába: a projekció.
Ergdogan a múlt heti nagy meetingen felvetett egy olyan ötletet, amely beilleszthető ebbe a kompenzációs bizniszbe. Az 57 országot tömörítő Iszlám Világligának követelt állandó Biztonsági Tanács-tagságot, mondván, hogy ezek az országok birtokolják a világ energiakészletének 70, kereskedelmének 11, ipari termelésének 7,5℅-át.
A gondolattal eljátszva felmerül a kérdés: ki dominálná ezt a képviseletet. Annak esélye ugyanis, hogy például Pakisztán és Gambia egy politikai súlycsoport legyen, igencsak csekély. Kezdődhetne - folytatódhatna - a szaúdi-iráni-török versenyfutás ezen a színtéren is.
