Sosem voltam jó kémiából. Bàr hetedikben meg nyolcadikban dícséretes voltam belőle és akkoriban éppen gyógyszerész akartam lenni. (Mindig valahogy vonzódtam, az olyan dolgokhoz, amelyektől félek.) Így aztán nem tudom, mit csinál a gyomorsav az alkohollal odalent, amitől olyan penetráns gyomorbűz árad az erősen ittas emberekből. Mindenesetre ennek egyik csúcsa a Fekete Laci nevű műintézményben kavargó levegőben manifesztálódott. (Nem írom, hogy hol; aki ismerte, tudja, aki meg nem, neki hosszú lenne elmeseni. Meg nem is ez az írás tárgya.)
Hanem az isztambuli metró hétfőn reggel. Mert itt aztán az ultramodern szerelvényben kemény gyomorsavas rakigőz fogadott. Ebben úszott az utazóközönség munkába. A hipszter, az aktatáskás csinovnyik, a vihogó gimis, a szakadt nyugger és a megannyi hidzsábos nő.
Rakigőz és hidzsáb. Gyönyörű. Valahogy ezzel összegezhető is a mai Törökország. Meg a régi is: az alapító Mustafa Kemal is ezek ellen küzdött. A hidzsáb viszonylatában kifelé, a társadalom irányába, a raki ügyében meg önmagával harcolt. Ez utóbbi harcban vereséget szenvedett. Ami meg az elsőt illeti, kilencven év múltán elmondhatjuk: e téren is minimum csak felemás a siker.
Ez a reggeli benyomás máris feldob. Jó itt.
